Az ozorai fesztiválon, a szokásos lusta délelőttön, távol a hangoskodástól, az egyszemélyes táboromban jó komótosan megreggeliztem, főztem magamnak egy jó kávét. Hoztam vizet a kannáimmal a csapból, a nyári napsütésben a mobil zuhanyomból megfürödtem, felfrissültem. Volt, hogy jógáztam is. És ez így ment majdnem minden nap. Simán előfordult, hogy 8-kor ébredtem, és ez a komótos, délelőtti szeánsz egész délig eltartott. Nagyon élveztem, hogy csak úgy vagyok, hogy nem kell rohanni sehová, és hogy úgy osztom be az időmet, ahogy épp alakul. Ebben a jócskán meditatív állapotban aztán egyszer csak felkiáltottam (ki tudja, talán hangosan is): „Queer vagyok!”
A vicc az volt az egészben, hogy nem is tudtam igazán, hogy mit jelent ez az angol szó egyáltalán. Csak láttam a neten meg a médiában embereket, akik queerként azonosították magukat, és éreztem, hogy van velük közösségem. Gyorsan megnéztem a neten, hogy mit jelent a szó, csak hát Ozorán nincs igazán net, mert ha még lenne is esetleg térerő, annyian próbálunk rácsatlakozni a hálózatra, hogy végül semmi se működik, úgyhogy ezt az internetes keresést el kellett halasztanom a fesztivál utánra.
Akkor kiderükt, hogy két fontos része van a queerségnek: 1. Nem hajlandó pontosan meghatározni a szexualitását (tehát nem mondja, hogy leszbikus vagy meleg vagy biszexuális vagy ilyen-olyan transz vagyok), vagyis a quuer csak annyit jelent: ‘a szokásos heteróhoz képest más’. 2. Provokál. Amikor ezt – már Budapesten – feldolgoztam, elégedettség öntött el: „Tényleg queer vagyok!” Az örömem főleg annak szólt, hogy tükröt tartott nekem ez a queer-definíció. Tapasztaltam én ezeket magamon, magamban, de ilyen nyíltan és egyszerűen még sose tudtam megfogalmazni. Egyszerűen a felismerés öröme önt el most is, ahogy írom ezt a szöveget.
Rájöttem, hogy – például épp ezekkel a írásokkal meg hát jó pár videóval – már jó ideje finomam provokállak titeket, mint ahogy a fura, néha talán kihívónak tűnő öltözködésemmel meg az újabban megszaporodó ékszerekkel is. Már van egy bokaláncom is, amely minden mozdulatra csörren egyet, emlékeztetve rá, hogy a szeretet mindenki szívében ott van (bocs a szentimentalizmusért).
Nem is tudom, hogy merem ezt csinálni. Emlékszem, pár éve max az volt a provokációm, hogy szinte mindenhová melegítőben mentem. Ha farmert húztam, az volt az ünnepi öltözék. Most meg olyan magabiztossággal vezetem forró nadrágban az elvonulásokat, olyan egyértelműen írom le azokat a kalandjaimat, amelyekért akár a rendőrség is vegzálhatna, hogy időnként én is csak lesek. Miért nem vagyok visszafogottabb? Ha finoman is, de miért provokálom az embereket?
Első szexuális kalandom 10 éves koromban, egy fiúval volt, és aztán – más fiúval – egész felső tagozatban tartott, ami nem akadályozott meg abban, hogy hol ebbe, hol abba a lányba legyek szerelmes. A 80-as évek második felében voltunk, egy rendes, magyar falun. Nem beszéltünk róla, hogy amiket csinálunk, az „helytelen”, de tudtunk róla, ám én csak 14 éves koromban estem kétségbe, hogy ebből még baj is lehet – aztán nem lett. Amikor az RTL-ben dolgoztam, egyesek nemes egyszerűséggel „vegyes tüzelésűnek” hívták a szexuális irányultságomat, ami egyébként elég találó és kellően bizonytalan elnevezés ahhoz, hogy el tudjam fogadni.
A házasságom válsága alatt ezek az – akkor még nem tudtam néven nevezni – queer dolgok egyre inkább az előtérbe kerültek, és hát az tiszta sor volt, hogy újfajta öltözködésem bizonyos elemei kiborították a feleségemet. Tudtam, hogy szeretem a feleségemet, hogy ragaszkodom hozzá, nem is akartam még jobban elidegeníteni magamtól, de azt is éreztem, hogy a köztünk lévő értetlenség közepette valami nagyon ki akar bontakozni belőlem, és nem is igazán akartam, tudtam ellenállni neki.
Aztán eljött 2025 nyara, összesen 20 napot töltöttem psy trance fesztiválon, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy kaptam egy karperecet, amit hordok, magam vásároltam nyakláncot, bokaláncot, forrónadrág helyett pedig sokszor elég egy kendő, amit a derekamra kötök. Végül Ozorán megláttam álmaim szoknyáját, és nem álltam ellen a kísértésnek, sőt ezt továbbiak követték. Igaz, hogy a fiúkhoz és a lányokhoz egyaránt vonzódom, de nem azért hordok szoknyát meg ékszereket, mert nővé szeretnék válni, ó, dehogy, nekem pont jó így, ahogy van, habár az esztétikumon túl egy rövid szoknya a nyári hőségben megváltásként hat a zárt nadrágok után. Ez tehát a queer: eleve felmutatok többféle jegyet az LMBTQIA+ betűkkel jelölt rengetegből, de B is vagyok meg T is vagyok, minek ezt külön kifejezni, amikor ott egy olyan „egyszerű” szó, hogy queer?! – Jó, hát talán ez az egy hátránya, hogy egy nehezen kiejthető angol szó, de nem hiszem, hogy lesz rá valaha magyar megfelelő….
Hogy egy igazán autentikus forrást idézzek (bocs ezért), a Fehér Lótusz című sorozat harmadik évadában az hangzik el a thai szerzetes szájából, hogy „az identitás börtön”. Amúgy általában véve egyetértek ezzel, mert amikor erősen azonosulunk a szerepeinkkel, az gyakran korlátozza a viselkedésünket és a gondolkodásunkat. „Olyan ügyetlen vagyok, nekem ez nem megy.” „Ó, én nem vagyok ilyen okos.” Gyakran észre se vesszük, mennyi ilyen hiedelem irányítja az életünket (a mélyülő tanfolyamokon például ezek felderítésével is foglalkozunk). Mikor fiatalok voltunk, csak ilyen vagy olyan zenéket hallgattunk, sőt lehet, hogy most is, és ezzel kizárjuk magunkat más zenék fölfedezéséből, sőt a más emberekkel való barátkozásból is. Mikor fiatal voltam, a diszkósok és rockerek ritkán elegyedtek, pedig nem kötelező úgy haverkodni, hogy feltétlenül meghallgatjuk egymás, biztosítékot kiverő zenéit is. Vidéki vagyok. Budapesti vagyok. Fiú vagyok. Lány vagyok. Szeretem a természetet. Szeretem az embereket. Szeretem a kultúrát. Mi lenne, ha ezek nem egymást kizáró, hanem egymást kiegészítő dolgok lennének. Is-is és nem pedig vagy-vagy. Könnyen belátható: minél több dolog szerethető számomra az életben, annál több örömben lehet részem.
Mindez persze nem azt akarja jelenteni, hogy te is legyél queer, az ilyesmit a legkevésbé se lehet erőltetni, bármit is állítsanak bizonyos kormánypropagandák. Se ránevelni, se lenevelni nem lehet az ilyesmire/ről az embereket. Amire azonban téged is, magamat is hívlak: figyeljük meg, hogy mi minden van bennünk, késztetések, gondolatok, húzódjanak meg bármennyire is a háttérben, és ha ezek nem károsak senkire és semmire, akkor mi lenne, ha teret adnánk nekik?
Ahogy a költő mondja:
Csak meg kell engedned a tested puha állatának,
hogy azt szeresse, amit szeret.Mary Oliver, A vadlibák
Évtizedekig nem gondoltam volna, hogy jól érzem magam szoknyában, aztán Ozorán, 51 évesen ezekben táncoltam végig a napokat – nem sok feltűnést keltve egyébként, mert voltak még ott jó páran hasonlóan. Hát hol vegyen fel egy férfi szoknyát, ha nem épp Ozorán?
Az identitás legfőbb csapdája, hogy bebetonoz fix mentális és/vagy testi helyzetekbe. Például jellemzően ilyen az életkor. Amikor a feleségem elhagyott, és egyedüllétemben megpróbáltam a Tinderen ismerkedni, teljes meglepetésemre egy 18 éves fiúval hozott össze az app, aki azért húzott jobbra (vagyis jelezte, hogy választ engem), mert külsőre tetszettem neki. (Bevallom, én is pont ezért húztam őt jobbra.) Aztán mikor észrevette, hogy hány éves vagyok, ezt írta nekem: „Ja, hogy te már félig halott vagy.” Szerencsére nem hittem el neki, hogy fél lábbal már a sírban vagyok, és milyen jól tettem, hiszen meg tudtam tapasztalni, hogy a 21. századi, civilizált világban már rég nem ugyanazt jelenti ötvenévesnek lenni, mint valaha, és akár olyan fitt lehetek testileg, sőt akár mentálisan is, mint egy 25 éves.
Amikor a képességeinkkel vagy azok hiányával azonosítjuk magunkat, az önbeteljesítő jóslatként hathat ránk. Én például nagyon is hajlamos vagyok arra, hogy ügyetlennek tartsam magam. És amikor egy-két kísérletet követően valami nem megy, gyakran elárasztanak az ilyen önbántó gondolatok : „Tudod, hogy milyen béna vagy, mit kínlódsz ezzel?!” Pedig fel tudnék sorolni egy csomó esetet, amikor nagyon is ügyes voltam, de ilyenkor ezek persze ritkán jutnak eszembe, Ha ilyenkor bedőlök a gondolatoknak, elhiszem őket, akkor tényleg egyre ügyetlenebb leszek, vagy akár föladom az egész tevékenységet, mondván, én erre úgyse vagyok képes. De ha ilyenkor képes vagyok megállni, szünetet tartani, és egy kicsit szélesebb perspektívából rátekinteni a helyzetre, akkor valamennyire higgadt tudok maradni, és talán remegő ujjakkal, de képes vagyok végrehajtani a műveletet.
STOP-gyakorlat
- STOP. Állj, tarts szünetet
- TAKE A BREATH. Végy egy (vagy pár) lélegzetet, lés figyeld meg.
- OBSERVE. Vizsgálat: mit tapasztalok most? (testi érzetek, gondolatok, érzelmek)
- PROCEED. Továbblépés, néha egy kérdés feltételével: Most mi lenne nekem a hasznos? Hogyan tudnék a legjobban gondoskodni önmagamról?
Mivel nagyon másnak érzem magam, az utóbbi időben az érdeklődésem e felé a „más” felé terelődött, másokkal együtt egyre jobban megközelítve azt a feltételezést, hogy a normális nem is létezik. Azt gondoljuk: mindig mások a normálisak, mi pedig mások vagyunk. Gyanítom, hogy mindnyájunkban ott van az érzés, gondolat, hogy „én annyira más vagyok, úgy érzem magam ebben a világban, mint egy véletlenül idekeveredett turista”. Ezt az elszigetelt érzésünket ez a posztmodern, az emberi kapcsolatokat szilánkokra törő kultúra és társadalom csak megerősíti, és cserébe az identitás talmi eszközét nyomja a kezünkbe. „Gyere, tartozz ehhez vagy ahhoz a csoporthoz, és ettől érezd magad jobbnak!” – szól a felhívás, és sokan ezt is csináljuk, például a magyar politikai életben ez már szinte alapvetés. A probléma csak az, ha abból csinálunk identitást, hogy jobbak vagyunk a másiknál. Ilyenkor érdemes erre a 18. századi francia gondolkodóra emlékezni:
Ha valami nemzetemnek hasznos volna, de egy másiknak ártana, nem ajánlanám uralkodómnak, mert elsősorban ember vagyok, csak azután francia, vagy mondjuk: szükségszerűen vagyok ember s csak véletlenül francia.
Montesquieu
Azt hiszem, identitásnak az, hogy „ember vagyok”, épp megteszi. A queerben meg az a jó, hogy csak annyit mond: valami más, mint a heteró, és mindig tere van benne a változásnak. Az olyan identitások a hasznosak, amelyek nem betonoznak be egy helyre, hanem teret hagynak a változásnak, az olyan identitások azonban visszahúznak, amelyek elszigetelnek ettől asz áramlástól. Hiszen a változás az élet lényege.
„Ki tudja, ki vagyok, és mire vagyok képes? Talán bárki lehetek, és bármivé válhatok” – azt hiszem, ez a leghasznosabb identitás.