A belebonyolódás bánatai

Néha elvonulást vezetek. Néha elvonulás résztvevője vagyok. Most ez utóbbi történt. Az elvonulás lényege, hogy nem beszélgetünk, hanem a tapasztalatainkra koncentrálunk. Ha valami gondunk van a meditációval, azt megbeszélhetjük a tanárral, ha valami praktikus gondunk van, azt pedig a segítővel.

Amikor gyakorolunk, ezt könnyű betartani – amikor szünet van, nekem akkor is könnyű. Mégis most már visszatérően azt vettem észre, hogy a szünetek időnként rémálommá válnak. Egyszer csak megjelenik egy gondolat, abból még több gondolat lesz, elfog a harag, aggódás, szorongás, pánik és így tovább, és beindul az őrület. A következő meditáció elfelejteti velem az aktuális paranoiát, de aztán elkerülhetetlenül újabb szünet következik, újabb gondolatspirállal. Úgyhogy gyakran szünetben is meditálok, szívre tett kézzel, magamat ölelgetve nyugtatom magam, amíg el nem tölt a szeretet, vagy el nem röhögöm magam. Néha azonban ez sem működik. Hovatovább már a merült fel bennem, hogy jobb lenne, ha nem is lenne szünet.

A mostani elvonuláson például megfáztam, bedugult az orrom, nem tudtam aludni. Fél tíztől fél egyig aludtam (mármint éjfél utánig), utána csak forgolódtam, és egész éjjel túráztattam magam: „Kész, vége, ha nincs alvás, nem tudok meditálni, és biztos, hogy nem tudnak, sőt nem is akarnak ezen az isten háta mögötti helyen orrspray-t szerezni nekem! Hát orrspray… –  csak úgy nincs valakinél!” (Ugyanis ezeket az elvonulásokat kizárólag önkéntesek szervezik, vezetik, működtetik.) Hajnali fél négykor már talpon voltam, a 11 napra vitt összes cuccomat dühösen és kétségbeesetten összepakoltam, a meditációs teremből is kipakoltam a dolgaimat, miközben a többiek szorgalmasan meditáltak, a szekrényemre ragasztott házirendben leírtak szerint kitakarítottam a szobám, készültem az elkerülhetetlen hazaútra. Majd fél hétkor, a reggeli előtt a sok tevékenységtől lihegve megkérdeztem a segítőt, hogy tudna-e nekem orrspray-t szerezni – tudtam, hogy a válasz úgyis „nem” lesz. „Persze – felelte a segítő –, még ma meglesz.”  Az egész napot olyan örömben töltöttem, mintha máris elértem volna a megvilágosodást – és közben vártam az orrspray-t. „Tessék, itt beképzelem magamnak a dolgokat, a valóság meg rácáfol.”

Az ötórai teánál végre előkerült a segítő, és a kezembe nyomott 4 szem aszpirint. „Hát, ez mi?” – kérdeztem leforrázva. „Ja, nem ezt kérted? Gyulladáscsökkentő!” „Ó – mondom –, ez nem jó, ha sokáig bedugul az orrom, arcüregggyulladásom lesz, már lehet, hogy most is az van. Tudod, orrspray vagy orrcsepp!” A segítő csak fáradtan bólintott (egész nap a résztvevők és a tanár ügyes-bajos dolgai után rohangált), és mondta, hogy megpróbálja. Én pedig ezt gondoltam: „Na, ugye, megmondtam! Pár szem tablettát én is tudnék adni – na, de egy egész orrspray-t?! Még jó, hogy nem pakoltam ki a cuccaimat a táskákból! Könnyebb lesz holnap elindulni.” Egy óra múlva a segítő a kezembe nyomott egy teljesen érintetlen orrspray-t. „Wow – kiáltottam fel, ami nem volt éppen helyénvaló a csöndes elvonulás közepette –, megmentetted az életemet!” Igazából az elvonulásomat mentette meg, de ez akkor egyre ment. A segítő angyali mosollyal távozott.

„Na, erre varrjál gombot, Bandikám! – öntött el a hála és a bizakodás öröme. – Most már semmi sem akadályozhat meg benne, hogy elérd a megvilágosodást.” A megvilágosodást ugyan nem értem el, de egy újabb tapasztalattal gazdagabb lettem – és ki tudja, talán tanulni is tudok belőle.

A fejünkben élünk

Minden mindfulness-tanfolyamon fontos téma, hogy a fejünkben élünk. Megjelenik bennünk egy gondolat, elhisszük, és aztán ez határozza meg az érzelmeinket és a cselekedeteinket. Sokszor nem olyan egyértelmű, hogy a gondolat, ami a fejünkben van, nem igaz vagy nem teljesen igaz. És ha a gondolat alapján viselkedünk, azzal befolyásoljuk, hogy mi történik és hogyan – és máris a gondolatnak van igaza. Ezt hívják önbeteljesítő jóslatnak. Talán te is ismered a nyuszikás viccet, ami úgy végződik, hogy „tudod, mit, medve, cseszd meg a porszívódat!” Én is kezdhettem volna úgy a segítővel a beszélgetést – szerencsére nem tettem –, hogy „tudom, hogy nincs orrspray, úgyhogy csessze meg magát az egész elvonulás, én dzsavelok haza!”

Miért hiszek a gondolataimnak? Alapvetően azt hiszem, azért, mert az én tudatomban bukkannak fel. Valamilyen módon mindig el vagyunk választva a világtól, de főleg az embertársainktól, és mindenféléket gondolunk róluk meg a dolgokról. Szándékokat, hozzáállásokat tulajdonítunk nekik, és ha bármi alátámasztja a vélekedésünket, akkor rögtön rávágjuk: „Ugye, hogy igazam volt!” Ha pedig valami nem támasztja alá a hiedelmünket, akkor ráfogjuk, hogy „ez csak kivétel, ami erősíti a szabályt”. Ennek a belső tendenciának az alapja, azt hiszem, a bizonytalanság, a félelem, a szorongás. Félelem a nyíltságtól, önmagunk fölvállalásától, a jövőtől. Szorongás, hogy „nem leszek rá képes”, „nem fog sikerülni”, „nem vagyok elég”.

A sérülékenységünk takargatása miatt nem beszélünk egymással, vagy ha mégis, akkor nem osztjuk meg egymással az érzelmeinket, és – talán büszkeségből, talán félelemből – csak részben meséljük el, hogy mi van velünk. A technológiai környezet, amiben élünk, ezt különösen megkönnyíti. Sms-ben, csetben, emailben és más, hasonló módokon kommunikálunk egymással, s ezekkel akár úgy is tűnhet, hogy intenzív közlésfolyamatban vagyunk egymással, miközben épp a lényeg, az érzelmek, állapotok, árnyalatok érzékelése és megbeszélése marad el.

A gondolatok sokszor bizonyultak már hasznosnak az életünkben, és úgy tűnik, hogy hajlamosak vagyunk elfelejteni azokat az eseteket, amikor határozottan becsaptak minket. Különösen azok a gondolatok tűnnek igaznak, amelyek egyértelmű érzelmi színezettel járnak – és ezek általában a saját magunkra vagy a nekünk fontos személyekre, dolgokra vonatkozó gondolatok. Ritkán tűnődünk el azon, hogy Kelet-Zambiában hogyan játszanak a gyerekek, vagy hogy kik élhetnek az Univerzum távoli szögleteiben. Ezekkel szemben óriási hatást tesz rám, ha az én tudatomban jelenik meg egy rám vonatkozó gondolat. Az érzelmi töltésű gondolatokat erőteljes testi reakció kíséri (pl. gyomorösszehúzódás vagy épp ökölbe szoruló kéz), és ez még inkább olyan hatást kelt, mintha valami fontos menne végbe bennem. Úgy érzem, hinnem kell a gondolatnak.

Miben különböznek a gondolatok az időjárási jelenségektől?

Amikor a gondolatokról gondolkozunk, akkor gyakran egyszerűen megítéljük őket: ez igaz, ez hamis, ez talán… Pedig ez a fajta osztályozó, fekete-fehér gondolkodás csak arra jó, hogy két félre hasítsuk a valóságot: vannak a jó dolgok és vannak a rosszak. Oké, esetleg a hasadás eredményeképpen pár közepes dolog ott marad középen, de idővel azokat is inkább az unalmas, azaz a „rossz” oldalra soroljuk.

A modern pszichológiában a kognitív terápia, később kognitív viselkedésterápia kezdett közvetlenül az emberek gondolkodásával foglalkozni. Sokáig az volt a terápiás cél, hogy tegye a terapeuta a merev gondolkodást rugalmassá vagy legalább rugalmasabbá. „Engem mindenki lenéz” – gondolhatja valaki, és ehhez képest valóban nagy lépésnek tűnik, ha egy idő után az illető azt tudja mondani magában: „Ez talán nem is igaz? Talán nem is lenéznek? Vagy nem mindenki?” Sőt esetleg: „Hogyan segítek rá én magam is arra az érzésre/gondolatra, hogy az emberek lenéznek engem? Például eleve túl alázatosan viselkedem? Már azért is elnézést kérek, hogy vagyok?”

Ám a modern mindfulness érkezése a kognitív viselkedésterápiát is radikálisabb irányba tolta. A tudatos jelenlét közvetlenül a buddhizmusból kölcsönzött szemléletében a gondolat is csak egy jelenség a sok közül, és teljesen irreleváns azt vizsgálni, hogy igaz-e vagy sem. A gondolat épp ugyanolyan jelenség, mint a felhők az égen, és azokról sem szoktuk megkérdezni, hogy igazak-e. A felhők egyszerűen csak ott vannak. A gondolatok is egyszerűen csak ott vannak. A felhőt tapasztalom a látással, a gondolatot tapasztalom a tudattal. A gondolat feltétlenül nyelvi-fogalmi alapú (habár gyakran vannak benne képek is), és gyakran olyan jelenségeket próbál szavakká és mondatokká konvertálni, amelyek épp a lényegüket vesztik el ezen a módon. Emlékszem, gyerekkoromban apám rendszeresen lekéste a tévében sugárzott esti film elejét, mert a kocsma nyolckor zárt, úgyhogy amikor fél kilenc körül megérkezett – mondjuk, a film közepén –, anyám gyorsan összefoglalta neki, hogy addig mi történt. Már akkor sem értettem, mi értelme ennek: elmesélni egy filmet olyan, mintha a vaníliafagyit akarnám elmesélni. Lehet, de a lényeg elvész. Sokszor ilyenek a gondolatok is, különösen, ha az érzelmekről, érzetekről, szavakkal ki nem fejezhető tapasztalatokról beszélünk.

Amikor önmagunkra vonatkozó, érzelemmel telített gondolatok bukkannak fel a tudatban, azok is oly módon egyszerűsítik le a helyzetünket, hogy direkt egy határozott irányba löknek minket. „Egy csődtömeg vagyok” – gondolhatom egy kudarc után, elfelejtve, hogy nemcsak ebből az egy kudarcból áll az élet. „Nekem mindig igazam van!” – gondolhatom egy másik kudarc után, amelyet előre jeleztem embertársaimnak, elfelejtve, hogy máskor is károgtam már, de akkor nem jött be az előrejelzésem. Ráadásul nem elég, hogy a gondolatok leegyszerűsítőek, az esetek többségében automatikusak is, vagyis nem azért jelennek meg, mert akarom vagy nem akarom őket – egyszerűen csak ott megjelennek épp úgy, ahogy a felhők az égen.

Persze, észrevehetem, hogy vannak kifejezetten rám jellemző gondolatfelhők. Ezért amikor egy ilyen felhő megjelenik, úgy érzem, ez a gondolat én vagyok, és feltétlenül hiszek benne. Ugyanakkor ezekről a gondolatainkról általában nem beszélünk másoknak, mert sokszor annyira negatívnak vagy agresszívnek tartjuk őket. Azért is élvezem a mindfulness-tanfolyamokat, mert ott a résztvevők megosztják egymással a tapasztalataikat, és sokszor rádöbbennek, hogy másoknak is teljesen hasonló gondolatok járnak a fejükben. Mások is hasonló módon agyalnak. Ez egy olyan tapasztalat, amely minket, embereket összeköt egymással. Semmi különös, semmi személyes nincs azokban a gondolatokban. Szinte mindegyik a harc, a menekülés, a lefagyás, az akarás, a ragaszkodás mintáit követi – legalábbis azok, amelyek nehézséget okoznak nekünk.

A gondolat nem én vagyok – de a szándékom annál fontosabb

Mindezekből következik, hogy nem kell felelősséget vállalnunk a gondolatainkért. Sőt, ahogy nemrég egy tanfolyami jelentkező kifejezte: „rá kellett döbbennem, hogy nem vagyok egyenlő azzal a mozival, ami itt folyik” – és a homlokára mutatott. Igen kétségbeejtő is lenne, ha mindössze a gondolataink lennénk – hiszen azoknál sokkal többek vagyunk.

Úgyhogy most már nem az a kérdés, hogy igaz-e a gondolat, hanem sokkal inkább az, hogy mennyire hasznos ez a gondolat. Szerintem igazából egyik gondolat se teljesen igaz vagy teljesen hamis, mert mindegyik gondolat leegyszerűsíti a végtelenül összetett valóságot. Úgyhogy én inkább abból a szempontból mérlegelném a gondolatokat, hogy mennyire visznek előre, vagy épp mennyire húznak vissza. A cselekvéseimért már kénytelen vagyok felelősséget vállalni, akár akarom, akár nem. Azt azonban eldönthetem, hogy melyik gondolatot viszem cselekvésbe, és melyik az, amelyiknek egyszerűen csak hagyom, hogy ott legyen – mert, ugye, küzdeni vele teljesen felesleges.

Ha így közelítek a gondolatokhoz, akkor idővel észrevehetem, hogy a legtöbb gondolat amúgy teljesen felesleges, önismétlő, gyakran túlzottan negatív, és csak arra jó, hogy ösztönös viselkedésbe taszítson, például védekezésbe vagy harcba. Ám az emberi tudat egyik fontos jellemzője, hogy gondolatok márpedig vannak. Ahogyan az ég jellemzője is, hogy gyakran vannak rajta felhők. A nagy különbség, hogy direkt is létre tudok hozni gondolatokat, és ehhez a leghasznosabb, ha a saját, őseredeti szándékaimhoz kapcsolódom: „Mit is szeretnék igazából? Hová tartok? MIlyen értékekben hiszek?”

Amikor az elvonuláson nekiálltam túráztatni magam, őrlődve az elégedetlenség, a félelem, sőt a harag gondolatai között, újra és újra eljutottam arra a pontra, hogy kifáradtam, és akkor hirtelen felmerült bennem egy hasznos gondolat: „De hát én nem is ebbe az irányba tartok! Az én szándékom az, hogy csökkentsem a szenvedést, és növeljem az örömet ezen a földön. És mindezt önmagammal kell kezdenem.” Ilyenkor el tudtam vonatkoztatni a sok-sok automatikus negatív gondolattól, és tudatosan a bennem lévő jószándék felé tudtam fordulni, szó szerint megmelegítve a szívemet (mármint a kezemmel). Valójában ez a gyakorlásunk: elkalandozunk – észrevesszük – visszatérünk.

Kezdő meditálóként figyeljük, amit érzünk vagy csinálunk – észrevesszük, hogy a figyelem elkalandozott – visszahozzuk oda, ahová eredetileg is figyelni akartunk. Aztán idővel észrevehetjük, hogy a feledékenységünk ennél áthatóbb: azt is elfelejtjük, hogy igazából mit akartunk csinálni, mire akartunk figyelni. A szándékra való emlékezés ezért olyan alapvető a mindfulness-gyakorlásban.

Amikor mindfulness-tanár lettem, nagyon élveztem a tanítást. Ám egyre nehezebbé vált, hogy a munkámnak csak 30%-a a tanítás, a maradék 70% egyeztetés, emailírás, telefonálás, teremfoglalás és így tovább. Egy idő után már azt éreztem, hogy felőröl a sok-sok intézkedés. „Nem ezért lettem mindfulness-tanár!” Amikor a szupervizoromnak panaszkodtam erről, ő nagyon ügyesen és kedvesen rávezetett, hogyan oldhatom fel ezt az ellenállást. Úgyhogy azóta mindennap gyakorlom, hogy felidézem azokat az embereket, akiket tanítok, akiknek segíteni próbálok, felidézem az arcukat, a feléjük irányuló barátságos érzéseimet, az együttérzésemet – és aztán ezzel a tudással vetem bele magam az intézkedés rengetegeibe. Így is nehéz néha, de mégis könnyebb, mint volt, mert direkt létrehozom a szándékomhoz tartozó gondolatokat és érzéseket.

Gyakorlás

A gondolatok felhőkként való szemlélése egy alapvető gyakorlat a tudatos jelenlétben. Fontos azonban, hogy alapok nélkül nehéz ezt gyakorolni. A tudatos jelenlétben ez az alap a test és az érzékszervek tudatossága. Ha pár hétig napi szinten gyakorolsz, mondjuk, fél óra testpásztázást, akkor ezt az alapot legalább részben felépítetted, és kezdődhet a gondolatok tudatosítása úgy, hogy közben nem azonosulsz a gondolattal. De – ahogy az én példámból is láthatod – ezt tényleg csak gyakoroljuk, vagyis néha megy, sokszor meg nem megy. Nagyon erős berögzöttség van bennünk, hogy higgyünk a gondolatok tartalmában. Szóval sokszor be fogsz dőlni a gondolatnak – de néha nem, és azok a néhai pillanatok egyre értékesebbekké válnak. Néha az élet maga cáfolja meg a gondolataidat – mint az én történetemben –, és ezek a tapasztalati tanulások segítenek majd emlékezni: „Tudod, akkor is hittél a gondolatnak, és hogy jártál!” Így egyre nagyobb távolságot tudsz tartani, főként a gyakori, haszontalan gondolatoktól, hiszen azok már régi ismerőseid.

Sőt talán egy idő után könnyebb lesz azt is gyakorolni, hogy nem azonosulsz semmilyen tapasztalattal, hanem észreveszed annak is a felhőjellegét. Hogy minden jelenség csak felhő a tudat végtelen, kék egén. Talán felmerül benned, hogy: „Jó, de ha nem azonosulok semmivel, akkor mi vagyok? Ki vagyok?” Mi lenne, ha azt válaszolnám, hogy nem is vagy? 😉

Albert Einsteint idézve búcsúzom:

Az emberi lény része annak az egésznek, amit úgy hívunk, „az Univerzum” – ez az Univerzum a tér és idő egyik behatárolt szelete. Az ember a világ többi részétől elválasztva tapasztalja önmagát, a gondolatait és az érzéseit – ez tudatosságának optikai csalódása. Ez az illúzió a börtönünk, amely bezár minket a személyes vágyaink és a környezetünkben lévő emberek felé táplált érzelmeink világába. Ki kell szabadítanunk magunkat ebből a börtönből azzal, hogy együttérzésünket kiterjesztjük az összes élő teremtményre és a szépséges természet egészére.