Mikor az emberek meditálni kezdenek, vagy bármilyen más, spirituális módszert kezdenek gyakorolni, gyakran azt hiszik, hogy valahogyan fejlődniük, javulniuk kell. Ez a késztetés egyfajta finom agresszió valódi önmaguk ellen. Kicsit mintha azt mondanák: „Ha kocogok, jobb ember leszek.” „Ha egy jobb lakásban élhetnék, jobb ember lennék.” „Ha tudnék meditálni, és le tudnék nyugodni, jobb ember lennék…” Ám az önmagunk iránti szerető kedvesség nem azt jelenti, hogy bármitől is meg kellene szabadulnunk. Éppen ellenkezőleg: hosszú évek gyakorlása után is lehetünk őrültek. Még mindig lehetünk dühösek, ijedtek, féltékenyek, még mindig tele lehetünk az értéktelenség érzéseivel. Nem kell eldobnunk magunkat, nem kell valami jobbá válnunk. A lényeg, hogy megbarátkozzunk azzal, akik már most is vagyunk. A gyakorlás alapja te vagy. Vagy én vagyok. Vagy akárkik is vagyunk ebben a pillanatban – úgy, ahogyan éppen vagyunk. Ez az alap. Ez az, amit tanulmányozunk. Ez az, amit hatalmas kíváncsisággal és érdeklődéssel egyre jobban megismerünk.

Pema Csödrön, A „nincs menekvés” bölcsessége és a szerető kedvesség útja

Sokáig azt hittem, értem, mi az, hogy együttérzés, ám egyszer csak be kellett látnom, hogy a téma feneketlen mélységét csak az utóbbi időben kezdem egyáltalán átélni.

Az önmagunk iránti kedvesség

Az első drámai pillanatokat akkor éltem át, amikor hirtelen leesett, hogy bánok magammal. Önmagam állandó siettetése, erőltetése, másokhoz vagy a „végső célhoz” való hasonlítgatása – folytonos türelmetlenkedésben éltem az életem azután is, hogy elindultam az önismeret útján, és elkezdtem meditálni. Mint amikor egy szülő azon aggódik, hogy az elsős gyereke egyszerűen nem tud helyesen írni, és a vasgolyót zsével írja meg pontos jével.

Pedig iskolai tanárként kezdetben kegyetlen voltam, buktattam, mint az őrült. Majd évről évre ellágyultam, mikor beláttam, hogy ezek a kamaszok, akikkel összehozott az élet,  nem maguk választották a gimnáziumi életet, hanem a társadalom – és a szülő – kényszeríti rá őket. Végül már szinte én kértem elnézést a diákoktól. Magammal szemben azonban meglehetősen kemény maradtam, még ha a felszínen engedékenynek tűnhettem is. Kellett egy-két évtized még ahhoz, hogy megértsem: önmagammal szemben néha rosszabb vagyok bármilyen társadalom-szülő-iskola konglomerátumnál.

Mindig is úgy éreztem, szorít az idő. Ezért a tudati fejlődés útján is rohantam. „Mi lesz, ha idejekorán meghalok, és nincs is több élet, mint ahogy a buddhizmus mondja? Vagy van több élet, de ha ilyen lassan haladok, még hány nehéz életen kell keresztülmennem, mire igazán jobban leszek?” Azt hittem, az önfegyelem olyan hű társam ezen a spirituális úton, amely majd segít gyorsan átrobogni az akadályokon. Emlékszem, nekiálltam ötkor kelni, hogy a sok elfoglaltságom mellett képes legyek az előírt mennyiséget meditálni, aminek az eredménye mindössze annyi lett, hogy jól lebetegedtem. Máskor, egy hosszú betegség alatt azon emésztettem magam, hogy lázasan képtelen vagyok odafigyelni a meditációra – mi lesz így velem? Ezektől az emlékektől még mindig összeszorul a szívem.

Végtelenül hálás vagyok azoknak, akik megmutatták nekem az önmagammal való együttérzés lehetőségét, mert ebből értettem meg, hogy minden egyes „eredmény”, amelyet erőltetéssel értünk el ezen az úton, nagyon hamar és sokszorosan bosszulja meg magát. Lehet, hogy a meditációinkat szupernek tartjuk, és úgy érezzük, mi aztán igazán ki tudjuk üresíteni a tudatunkat. Vagy csodás dolgokat tapasztalunk a gyakorlatok során. Ám ha ez az egész ridegségen, önfegyelmen, a sarokba állított érzelmeken és gondolatokon alapszik, akkor életünk semmit sem változik. Onnan, a test középéből hiányozni fog egy meleg érzés, a szerető szív áradása. És anélkül élni nagyon nehéz. Hiába szabadulunk meg sok ragaszkodástól, sok ellenszenvtől – mindig túlzottan hiányozni fog valami belőlünk.

Lehet, hogy kevés időm van hátra, és hamarosan meghalok. Lehet, hogy végtelen időm van, mely esetben nincs is idő. Ámrendszeresen azt tapasztalom, hogy mindegy, mennyi időm van – nincs hová sietnem. Minden eltart egy darabig, s mindennek megvan a maga ideje. Ez ugyan néha túl soknak tűnik, mégsem számít, mennyi az a sok – ugyanis ha egy előrelépés túl sok erőltetett lemondással jár, annak többszörösen visszafizetem az árát. Ha viszont komótosan haladok az utamon, újra és újra beleakodok valamibe, amiben lehet gyönyörködni.

Nincs hát más lehetőségem, mint hogy megbarátkozzam azzal, aki vagyok. Ha elfogadom a mintázataimat és az örökségemet, az akár azzal is járhat, hogy némelyeket ezek közül el tudok engedni – de hogy melyiket és mikor, azt nem igazán tudom előrejelezni. Mindig is zavart például, hogy számos meditációs mester miért lesz olyan kövér idős korára. Még arra sem képesek, hogy megszabaduljanak a mohóságtól? Más mesterek meg barátságtalanok az emberekkel. Miért nem képesek kedvesek lenni? – Most már talán értem egy kicsit, miről van szó ilyenkor. Az elfogadás ugyan megelőzi az elengedés lehetőségét, ám nem következik  belőle az elengedés. Ami vagy megtörténik, vagy nem.

A közös emberség

Mi, emberek tulajdonképpen „csak” boldogok akarunk lenni. Ám ez a boldogság egy érzés, egy érzelem, s az érzelmeknek legalább annyi közük van a testhez, mint a tudathoz. Már épp elégszer tapasztaltam, hogy a tudatunk ebben az emberi testünkben működik. Ez a test végtelen lehetőséget hordoz magában, más szempontból azonban tele van nehéz genetikai és szociális örökségünkkel.

A genetikai örökségünk emlegetése nem egyszerűen annyit jelent, hogy hajlamos vagyok-e a prosztatarákra, vagy hogy kék-e szemem. Mindent jelent, ami a homo sapienshez tartozik. Jelenti például, hogy van egy autonóm idegrendszerünk, amely önkéntelen testi reakciókat indít el bizonyos helyzetekben. Ha – mondjuk – valamilyen hirtelen változás történik, stresszreakciót tapasztalhatunk: adrenalin és kortizol szabadul fel, gyorsul a pulzus, sekélyebbé válik a lélegzet, megváltoznak az agyhullámok, és még számos egyéb dolog történik a testben, szinte egy időben. Ezt a reakciót – sok más folyamathoz hasonlóan – nem tudjuk uralni. A meditációs gyakorlat azonban felkészíthet rá, hogy elfogadjuk, ami történik velünk.

Ösztönös reakciók és késztetések; lépten-nyomon felszabaduló, a hangulatunkat megváltoztató hormonok; olyan viselkedésformák, amelyek képességével születünk amelyekre „programozva vagyunk”; a bélrendszerünkben élő sok milliárdnyi mikróba, amelyek különleges összetétele tükrözi egész addigi életutunkat, s amelyek nemcsak az emésztésünkben játszanak fontos szerepet, de kedélyállapotainkra, sőt az egész habitusunkra is alapvető hatást gyakorolnak – ezek is mind részei az emberi életnek.

Azt mindenki, aki hallott már a pszichológiáról, érti, milyen jelentősége van a személyiségünk fejlődésében annak, hogy mit kaptunk a szülői háztól vagy a környezetünktől. Ha valakinek azt mondják, hogy azért szorong, mert, teszem azt, az apja gyerekkorában terrorizálta – azt mindenki érti. Ha arról van szó, hogy valaki azért lett evészavaros, mert az iskolatársai, a média, a barátai nyomasztják – azt mindenki érti. Ezekhez képest azonban ritkán vesszük számba, hogy emberi mivoltunk mekkora súllyal esik a latba, ha tudati állapotainkról, tudatunk természetéről beszélünk.

Csak azért, mert emberek vagyunk, tele vagyunk olyan, „az agyunkba égetett” viselkedési mintázatokkal, amelyek alapvetően befolyásolják érzelmeink, gondolataink alakulását. Ilyen emberi tulajdonság például a képzeletünk és az érzelmeink fölösleges összekeveredése. Képzeletünk minket, embereket képessé tesz a valóságszimulációra: újrateremthetjük a múltat, kipróbálhatjuk a jövő különféle forgatókönyveit, gondolatban távolra utazhatunk. Érzelmi-motivációs rendszereink azonban evolúciós értelemben sokkal régebbiek, nem tartottak lépést agyunk többi részének a fejlődésével, s képzeletünk teremtményeit is valóságosnak ismerik fel. Ha újraéljük a múlt traumáit, vagy elképzeljük a jövő nehézségeit, az épp olyan stresszreakciót vált ki bennünk, mint ha azok valóságosan is megtörténnének velünk.

 

Habár az orángután az emberszabású majmok közül a legkevésbé szociális állat, nála is megtalálható a legtöbb emlősre jellemző anya-gyermek kötődési reakció, amelyért az oxitocin nevű „szeretethormon” a felelős. Az emberi szerelem, monogámia, párkapcsolati kötődés kialakulásában is meghatározó szerepet játszik az agyi oxitocinválasz. (Oliver Spalt fotója)

 

Száz és ezer ehhez hasonló mintázatunk, tulajdonságunk van – örököltek, tanultak, végül is mindegy. Amikor mindfulness meditációkat gyakorolunk, nemcsak azt tanulhatjuk meg, hogyan tudatosítsuk ezeket a mintázatainkat, hanem azt is megérthetjük, hogy ugyanolyan mintázatokban osztozunk sok más embertársunkkal. Egyik ilyen viselkedésmintázatunk se tökéletes válasz a valóságra – s épp ez a közös emberi sors. Tökéletlenségeinkben bukdácsolunk. Mivel tökéletessé „csak úgy” nem válhatunk, nincs más út, mint elfogadni a fogyatékosságainkat. A sajátunkat és a másikét egyaránt. Tulajdonképpen ez az, amit egyesek úgy hívnak: „boldogság”.