Mikor töltöttél utoljára 10 percet semmittevéssel?
A mindfulness meditációs tanfolyamok gyakori felütése ez a kérdés. Képesek vagyunk-e „csak úgy” ellenni, anélkül, hogy konkrétan bármivel is foglalkoznánk? Egyáltalán: képesek vagyunk-e cél nélkül létezni?
A mai, felnőtt ember minden idejét beosztja, s ha véletlenül mégis marad üres ideje, akkor azt is valamilyen céllal tölti el. Gyakran nem is egy tevékenységet végzünk, hanem egyszerre többet: evés közben olvasunk vagy tévézünk, vezetés közben telefonálunk. Ha semmittevésre kényszerülünk, akkor is gyorsan találunk magunknak valami elfoglaltságot: sorban állás, sőt közlekedés közben ma már tömegek interneteznek. Habár persze napjaink egyre fejlődő technológiája kifejezetten segíti ezt a tendenciát, valójában ennek a viselkedésmódnak a tünetei – szerintem legalábbis – magában az emberi kultúrában és az emberi pszichében gyökereznek.
Világosan emlékszem például arra a szomorú időszakra, amikor édesanyám hosszan haldoklott. Ekkoriban nagyon sokat olvastam. Ha felültem a buszra, már a kezemben is volt egy könyv. Hazaértem, és könyvvel a kezemben ettem. Zenét hallgattam, és közben olvastam. És közben a szívem mélyén már akkor is tudtam, hogy az egész csak arra jó, hogy ne maradjak egyedül önmagammal: a gondolataimmal, érzéseimmel. A magyar és a világirodalom kiemelkedő alkotásait egyszerű figyelemelterelésre használtam. Ihattam volna alkoholt, fogyaszthattam volna drogot, játszhattam volna számítógépes játékot, vagy épp űzhettem volna szerencsejátékot, mehetett volna a tévé, a rádió, az internet, válhattam volna munkafüggővé – én akkoriban épp az irodalmat választottam, ami legalább hosszú távon nem olyan káros, mint sok más dolog. De garantáltan tudatlanná tesz – tudatlanná azzal kapcsolatban, hogy ki vagyok, hogy vagyok, mit gondolok, mit érzek.
Sok minden köszönhetünk a civilizációnak: a hosszabb emberéletet, a számtalan kényelmi felszerelést, a sok-sok tudást arról, hogy hol élünk, és kik vagyunk. Ám azt az alapattitűdöt is a technikai civilizáció erősíti meg bennünk, hogy minden, ami érdekes, izgalmas, az rajtunk kívül van, s ezért teljes figyelmünk a külvilágra irányul, állandó aktivitásban tartva minket. Evolúciókutatók szerint nem volt ez mindig így – a kőkori ember még élete 70%-át töltötte önfenntartó „semmittevéssel”: nézelődéssel, társasági élettel, heverészéssel, egymás kurkászásával, lézengéssel, céltalan járkálással – vagyis csupa olyan dologgal, amit a modern ember rendszerint csak nyaraláskor csinál. (Már ha nem a nyaralás is az állandó aktivitásról szól, ami sokunknál elég gyakori.) Igaz, a kőkori ember átlagban 30 évig élt, ha hideg volt, gyűjthetett fát, ha éhes volt, nem rendelhetett pizzát.
Az emlős állatok jó része is a létezés üzemmódban tölti élete nagy részét. Sok embergyerek is képes rá, hogy „csak úgy”, cél nélkül ellegyen, aztán ahogy felnövekszünk, gyakran teljesen kivész belőlünk ez a képesség.
Érzelmeink motiválnak
Az evolúciós viselkedéstudomány szerint nekünk, emlősöknek három olyan nagy érzelmi-motivációs rendszerünk van, amely szabályozza az életünket és a céljainkat. Mikor cél nélkül pusztán létezünk, akkor a nyugalom hormonjai szabadulnak fel bennünk: endorfinok és oxitocin. Ezek a béke és az embertársainkkal való összekapcsoltság érzetét hozzák a testünkbe és a tudatunkba – így további „semmittevésre” motiválnak minket. A nyugalom időszaka fontos a test számára, mivel ilyenkor építi magát újjá, ilyenkor regenerálódik. Fontos a fajfenntartás és a társas életünk szempontjából is, mivel alapvetően csak békés hangulatban tudunk barátkozni, szerelmessé válni vagy épp szeretkezni.
Veszélyelhárító rendszerünk akkor kapcsol be, amikor félelmet érzékelünk, s valamilyen – képzelt vagy valós – veszélyt próbálunk elhárítani („harcolj vagy menekülj!”). Az ilyenkor a testben elterjedő adrenalin és kortizol hormonok következtében testünk cselekvő üzemmódba vált: emelkedik a pulzusszám és vérnyomás, megfeszülnek az izmok, nő a pupilla, valamint számtalan más, testi reakció kezdődik – ezek mind megkönnyítik a testnek a harcot, illetve a menekülést. Tudatunk sok mindent képes veszélynek érzékelni: ha csúnyán beszélnek velünk, ha megalázva érezzük magunkat, ha attól félünk, hogy ki fognak rúgni a munkahelyünkről, vagy szakít velünk a barátnőnk, és persze azt is, ha kerget minket egy tigris.
Jutalmazó motivációs rendszerünk („akarom!”) a vágyakozásért és a vágybeteljesítésért felelős. Jutalom reményében is sokat cselekszünk: eleve a legtöbben ezért dolgozunk, ezért megyünk nyaralni, ezért szeretünk finom ételeket és italokat magunkhoz venni, ezért sportolunk, játszunk és így tovább. Ezeknek az örömforrásoknak a megszerzésében a dopamin nevű hormon felszabadulása segít minket: izgalomban tart, és csökkenti az erőfeszítések során fellépő fáradtságérzetet.
Akár veszélyt hárítunk el, akár jutalmazni akarjuk magunkat, kilépünk a nyugalomból, s ezzel párhuzamosan szervezetünknek azok az alrendszerei, amelyek az önfenntartáshoz, regenerálódáshoz szükségesek – pl. az emésztés vagy az immunrendszer -, kevesebb vérhez, oxigénhez, tápanyaghoz, egy szóval energiához jutnak. Vagyis ha állandóan cselekvő üzemmódban vagyunk, akkor a test egyre jobban elhasználódik – ez az alapvető fiziológiai oka a stressz okozta betegségeknek.
Egyáltalán nem a mindfulness tudománya volt az első, amely rájött, hogy nagyon gyakran olyan szituációk elől menekülünk, vagy olyan helyzetek ellen harcolunk, amelyekben valaha rosszul éreztük magunkat. Pl. eszünkbe jut egy gyűlölt, gyerekkori étel. Vagy az jut eszünkbe, hogy a jövő héten matekdolgozatot írunk. És kész, máris görcsbe rándul a gyomrunk.
Arra is rég rájöttek már, hogy ha egy helyzettel elégedetlenek vagyunk, akkor elkezdünk egy másik, elképzelt helyzet után sóvárogni. Mondjuk, egy pihentető, tengerparti nyaralásra vágyunk – miközben odakint tombol a januári szélvihar.
Vagyis először bekapcsol a veszélyelhárítás, aztán pedig a jutalmazó rendszer. Vagy épp fordítva. A több mint 2500 éves buddhizmus ezt a mechanizmust úgy írja le, hogy ellenszenveink és sóvárgásaink bábjai vagyunk – s az egyetlen kiutat ebből abban látja, ha képesek vagyunk ezektől az ellenszenvektől (veszélyektől) és sóvárgásoktól (jutalmaktól) tökéletesen megszabadulni. Ezt a megszabadulást sokan nevezik nirvánának vagy – a történelmi Buddha nyelvén – nibbánának.
A világi mindfulness mindezt egy kicsit árnyaltabban közelíti meg. Eszerint a harmonikus élethez egyszerűen rá kell találnunk az érzelmi-motivációs állapotok közötti egyensúlyra. Tartózkodjunk sokkal többet a nyugalom, a béke, az együttérzés minőségeiben -, és gyakrabban kapcsoljuk ki a veszélyelhárítás meg a jutalmazás belső mechanizmusait.
A gondolat visszavág
Mintha érzelmeink között úgy kapcsolgathatnánk, akár a tévé csatornái között! Pedig éppen erről van szó.
Elég csak végigfutni egy hírportál címlapját – „gyilkosság”, „letartóztatták”, „merényletet követtek el”, „kísérleti atomrobbantás”, „ellopták”, „kivégezték” -, és a testünkben is tapasztalhatjuk a stresszreakciót – bekapcsolt a veszélyelhárító rendszer. Nézzünk csak végig egy izgalmas filmet, és érezhetjük, ahogy a dopamin és adrenalin felváltva stimulál minket. Majd egyszerűen csak üljünk le meditálni – és már maga a szándék, hogy most a jelen pillanat eseményeihez fogunk kapcsolódni, elkezdi lelassítani a testünket.
Az első, nagyobb probléma, amellyel szembesülni fogunk, valószínűleg az lesz, hogy gondolataink elterelik a figyelmünket, s ahelyett, hogy a jelenre koncentrálnánk – ami a leggyakrabban a saját testünk -, már rég a jövő évi nyaralást tervezgetjük, vagy épp újraéljük a feleségünkkel történt tegnapi veszekedést. A nyaralás jutalma, illetve a veszekedés veszélye kibillent minket a békés állapotból – de mi azt gyakoroljuk, hogy kedvesen elbúcsúzunk ezektől a gondolatoktól, és visszatérünk a jelen tapasztalataihoz.
Sok meditációgyakorló – nemcsak a kezdők, akár igen tapasztaltak is – azt hiszi, a meditációja csak akkor értékes, ha ki tudja üresíteni a tudatát, és képes gondolatok nélkül létezni. Habár szuper érzés gondolatok nélkül lenni, de ez az állapot vagy bekövetkezik, vagy nem – erőltetni nem lehet. A mindfulness meditációknak valójában épp az a lényegük: újra és újra észrevesszük, hogy elkalandoztunk a jelenből, majd tudatos döntést hozva újra és újra visszatérünk oda. Százszor, ezerszer, milliószor.
Türelemjáték? Nos, kétségtelen, hogy a meditációhoz sok türelem kell. Ám az a szerencse, hogy a meditáció gyakorlásával a türelmünk is növekedni fog, s ha kezdetben csak 10 percet tudtunk is ülni, pár hét múlva akár már 30-40 percre is lehet kapacitásunk. S egy idő után akár arra is rájöhetünk, hogy ez a türelemjáték maga a távkapcsoló, amellyel váltogathatunk érzelmi állapotaink között…
