A legutóbbi poszt kapcsán a Facebookon egy mikrovita bontakozott ki arról, hogy a szemlélet, amelyet itt – úgymond – terjesztek, leértékeli-e, relativizálja-e a személyes tapasztalatot. Én akkor amellett érveltem, hogy épp az ellenkezője az igaz. „Számít a tapasztalatod” – ez a mindfulness visszatérő szólama. Ugyanakkor az, hogy egy MBSR-tanfolyam közben a résztvevők nagyon is sokat megtudnak saját agyuk, idegrendszerük, tulajdonképpen a tudatuk gyakran reflexszerű működéséről, valóban vezethet furcsa gondolatokhoz.

Egy példa világíthatja ezt meg a legjobban.

Egy mindfulness-tanfolyam résztvevője sokféle, tudományos információt kap arról, hogy az emberi tudat mint olyan hajlamos a negatív tapasztalatokat felnagyítani, a pozitívak felett pedig elsiklani. Azt is nagyon részletesen elmagyarázzuk a tanfolyamok résztvevőinek, hogy mindennek evolúciós oka van: a túlélés szempontjából a legfontosabb szempont a veszélyek elkerülése volt. S mivel mi, modern emberek mind a válogatott túlélők leszármazottai vagyunk, nem túlzás azt mondani, hogy a negatívat felnagyító tudat örökségét a génjeinkben hordozzuk.

Valaki – mondjuk – félelmet, szorongást, vagyis egy határozottan negatív érzelmet tapasztal bizonyos szituációkban, például jellemzően akkor, amikor a munkahelyén van, vagy csak rágondol. Valamint – tegyük fel – akkor is szorongást él át, amikor arról fantáziál, hogy kitör ebből a megszokott zónájából, és felmond, vagy keres magának egy másik munkahelyet – hiszen az ismeretlen gyakran félelemmel tölt minket. Ilyen esetekben látszólag joggal nyugtathatja magát ezzel:”Ugyan már, ezeket a félelmeket nem kell komolyan vennem, hiszen csak a tudatom trükközik velem! Nem is úgy van, ahogy érzem!”

Vajon azok az „igazoltan tudományos” elméletek, amelyek azt mondják, hogy a homo sapiensnek mint fajnak ilyen és ilyen tulajdonságai vannak, valóban teret adnak-e nekünk arra, hogy ily módon relativizáljuk a tapasztalatainkat? Mondhatjuk-e hogy: „Én egy ilyen fajhoz tartozom, ilyen és ilyen tulajdonságaim vannak, nem tehetek róla, ha ezt tapasztalom. Hiszen a macska egerészik, a szarvasbikák bőgnek, az emberek meg felnagyítják a rosszat, és átsiklanak a jó felett”?

Ezt a hozzáállást a mindfulness semmiképp sem támogatja, sőt. A tudatos jelenlét egyik alapattitűdje a bizalom. A bizalom mindenekelőtt önbizalmat jelent. Azt, hogy gyakoroljuk a saját érzéseinkbe vetjük a bizalmunkat. Ha valamilyen helyzettel kapcsolatban azt tapasztaljuk, hogy abban rosszul érezzük magunkat, akkor esetleg föltehetjük magunknak a kérdést, hogy miért is vagyunk benne. Két másik alappillérünk pedig az, hogy semmit sem erőltetünk, és gyakoroljuk az önmagunk iránti kedvességet – vagyis ha úgy érezzük, hogy – például – még nem állunk készen a megszokott zónánk elhagyására, akkor nem indulunk el.

Azonban naivak lennénk, ha nem értenénk meg két fontos dolgot: 1) nem vagyunk egyenlőek a tapasztalatainkkal, 2) a tapasztalat nem abszolút és nem is szent. Minden tapasztalatunk egy külső vagy belső ingerre adott válasszal jön létre, s ez a válasz bennünk születik meg. Hogy milyen ingerek érnek minket, azt gyakran nem mi választjuk, ám a rájuk adott válaszaink a saját termékeink, még akkor is, ha öntudatlanul hoztuk létre őket. Egyszerre számtalan tapasztalatunk van, ám néha a tudatunkat csak egyetlen tapasztalat tölti ki. Gyakran az az első lépés a tudatos válaszadás gyakorlása felé vezető úton, hogy ráeszmélünk: tapasztalataink jó részét egyszerűen kizárjuk a tudatos terünkből.

A mindfulness-tanfolyamokra érkező emberek egyszerűen csak jobban szeretnének lenni. Lehet, hogy rosszul alszanak, vagy kevés az önbizalmuk, vagy élethosszig tartó betegségük ellenére boldogan akarnak élni – bármi lehet a problémájuk, bármi lehet a szenvedésük forrása. Ezeken a tanfolyamokon lényegében azt tanuljuk, hogyan adhatunk tudatos választ a hozzánk érkező ingereke. Olyan tudatos választ, amely aztán egy jobb élet felé vezethet minket.

Ha eleget gyakorolunk, előfordulhat, hogy azt érezzük a saját testünkben, hogy tapasztalataink, amelyek egyike-másika néha eluralja a tudatunkat, már csak jönnek, mennek. Mint a felhők az égen. Kellemes, kellemetlen, semleges tapasztalatok léteznek bennünk egyszerre. Ez egy végtelenül fontos pillanat, mert ekkor közvetlenül érzékelhetjük, hogy tudatunk és tapasztalataink nem ugyanazok. Tudatunk egy hatalmas tartály, amely tartalmazza a tapasztalatokat – és e tér ilyenkor jóval nagyobb, mint bármelyik tapasztalatunk.

Persze, sokszor épp az ellenkezőjét érzékeljük: épp azt, hogy szűkös a tudatunk, és egyetlen, hatalmasnak tűnő tapasztalat tölti ki, például a szorongás, a félelem.. Ám a tudatos jelenlét gyakorlatai még ekkor is tudnak segíteni abban, hogy érzékeljük: tapasztalataink nem fehérek és feketék, ráadásul összetettek, rétegzettek.Vannak testi érzeteink, érzéseink/érzelmeink, s végül vannak gondolataink is. Némely helyzetben ezt könnyű megközelíteni, némely helyzetben meg azt. Lehet, hogy szorongásunk, az ahhoz kapcsolódó gondolataink elől állandóan elmenekülünk, ám akkor talán még mindig nekiállhatunk fölfedezni azt a kellemetlen, gyomorszájtáji érzetet, amely ehhez az érzelmi állapothoz kapcsolódik. De elképzelhető, hogy valaki egy súlyos betegségen esik át, s ezért a kellemetlen testi érzetek elől menekül – ilyenkor lehet, hogy könnyebben hozzáfér élete komplex tapasztalatához, ha a gondolatait vagy az érzelmeit vizsgálja meg.

S ha e rétegzettség feltárul, vele együtt tér is nyílik, azzal pedig a lehetőség, hogy nagyobb perspektívára váltsunk, ahol tapasztalataink összességét érzékelhetjük. Úgyhogy végül is – jobban átgondolva a dolgot – részben igaza van annak, aki azzal „vádol” engem, illetve vádolja ezt a mindfulness-szemléletet, hogy relativizáljuk a tapasztalatot. Valóban: ez a hozzáállás arra ad lehetőséget, hogy lépést hátrálva létezésünk teljességében részt tudjunk venni.

Amikor teljes mértékben fölgöngyölítettünk, elfogadtunk egy tapasztalatot, akkor elérkezhetünk arra a pontra, hogy – ha kell – el is tudjuk engedni. Kellemes, kellemetlen tapasztalatot egyaránt. Ilyenkor felismerhetjük, hogy a tapasztalatok jönnek-mennek, s mi akkor járunk a legjobban, ha beengedjük őket magunkba, velük vagyunk, – ahelyett, hogy ellenállnánk nekik -, majd amikor eljön az ideje, elengedjük őket – anélkül, hogy kapaszkodnánk beléjük. Nem a tapasztalataink határoznak meg minket, hanem mi határozzuk meg a tapasztalatainkat.

Tudatunk terében tapasztalataink megszületnek, léteznek és elmúlnak. Hozzájuk képest tudatunk tere stabilnak és állandónak tűnik. Tudatunk tere megmarad, tapasztalataink pedig változnak. Ez a világi mindfulness-gyakorlat alapja.