Mikor Kertész Imre Nobel-díjat kapott, én se tudtam sokkal többet az írásművészetéről, mint a legtöbb magyar átlagember, hiába foglalkoztam elvileg professzionálisan az irodalommal s benne a magyar irodalommal. A témája miatt még ezután is sokáig halogattam a Sorstalanság elolvasását, mint ahogyan valószínűleg sokáig fogom halogatni a Saul fia megnézését is. Nehéz szembesülnöm a szörnyűségekkel, nehezen fogadom magamba a borzalmakat.
Az én – nem túl eredeti – értelmezésemben a Sorstalanság ezeknek az említett a szörnyűségeknek a szubjektív számba vételén túl arról szól, hogy a megsemmisítő táborban szocializálódott kamaszfiú – úgymond – szükségképpen nem találja a helyét a „normális” világban. Túlélni tanult, nem pedig élni, és ebből a kondicionáltságából már nem tud kitörni. Örökre az auschwitzi tábor lakója marad, akkor is, amikor már rég vége a 2. világháborúnak.
Kertész Imre Auschwitz-Birkenauban (a kulturaonline.pl közlése alapján)
A fájdalomba zárult kamaszfiú képe sokáig velem maradt. Aztán szépen-lassan elfakult az emléke, és csak akkor jutott eszembe a hozzá kapcsolódó lélekidegen, meghasadt érzés, amikor halottam vagy olvastam valamit az íróról.
Idén áprilisban jutott újra az eszembe a meditációtanár-képző elvonuláson. Érdekes módon nem azért, mert hallottam Kertész Imre halálának a hírét, hanem azért, mert éppen Viktor Frankl osztrák neurológus és pszichiáter egyik – mindfulness-körökben igen népszerű – megjegyzésével foglalkoztunk:
Az inger és a rá adott válasz között létezik egy tér. Ebben a térben hatalmunkban áll eldönteni, milyen választ adunk az ingerre – e válaszban rejlik a fejlődésünk, ebben rejlik a szabadságunk.
Ha már nem vagyunk képesek megváltoztatni a helyzetet, amelybe kerültünk, akkor azzal a kihívással szembesülünk, hogy nekünk magunknak kell megváltoznunk.
Viktor Frankl maga is holokauszttúlélő volt, akinek közvetlen hozzátartozóit, köztük a várandós feleségét koncentrációs táborban pusztították el. A háború után mély depresszióba süllyedt – ma ezt alighanem poszttraumás stresszzavarnak diagnosztizálnák -, s ebből az állapotából alig tudott fölállni.
A mindfulness elmélete is Viktor Frankl-höz hasonlóan képzeli el a nehéz tapasztalatok feldolgozását. Amikor egy komoly, negatív élménnyel szembesülünk, akkor gyakran úgy érezzük, hogy az nagyobb nálunk, szó szerint fölzabál minket. Ilyenkor vagy ellenállunk ennek a negativitásnak, megpróbálva elnyomni magunkban, vagy pedig valamilyen módon megpróbáljuk eltéríteni a tudatunkat a közvetlen szembesüléstől, például azzal, hogy a rágódás („miért?”, „mi lett volna, ha?”) ördögi köreibe kerülünk.
Ebből a helyzetből több lépcsőfokon – a kíváncsiság megjelenésén, a türelem gyakorlásán, a megengedés lehetőségén – keresztül vezet az út a teljes elfogadásig, amikor azt tudjuk mondani: „Igen, ez a fájdalom bennem van, érzem, hogy milyen erős, érzem a maga teljességében, hagyom, hogy szétterjedjen bennem.” Az elfogadás fokozatai bővülő teret és növekvő távolságot biztosítanak számunkra. S ebben a megnyíló térben egyre nagyobb perspektívában tudjuk szemlélni a helyzetünket. Már nem az arcunk előtt három centivel van a negatív élmény, hanem a magasból láthatunk rá, és azt is észrevehetjük, hogy a nehézség nem zabált fel minket – a fájdalmon kívül más is van bennünk.
Sokan tapasztaljuk, hogy egy nehéz tapasztalás érzelmi, gondolati lenyomatait mennyire nehéz elengedni. Ez egyszerűen azért van, mert az elengedést szükségképpen megelőzi az elfogadás, s ez az elfogadás nem intellektuális elfogadást, hanem tapasztalati elfogadást jelent. Annak az elfogadását, ami személyesen én érzek és gondolok. Érzelmeink és gondolataink olyanok, mint a hatalmas házunkban keringő, hívatlan vendégek – először találkoznunk kell velük, s csak akkor kérhetjük meg őket a távozásra. Ha a kamrába zárkózva, rettegve várjuk, hogy végre maguktól elmenjenek, akkor örökre visszaélnek félelmeinkkel.
Az elfogadás sokszor nehéz folyamat. Egy komoly trauma esetében például igen nehéz újra megtapasztalni a fájdalmat, ám éppen ebben segít az elfogadás fokozatossága. Mi magunk szabályozhatjuk, mennyire nyílunk meg a negatív tapasztalatnak – a tudatos jelenlét meditációs technikái ugyanis mindig nyújtanak olyan menedéklehetőségeket – például a lélegzetünk vagy a földdel való kapcsolatunk megfigyelését -, amelyekbe visszatérhetünk, ha már túl nehéznek érezzük az élményt. Így aztán saját igényeink szerint játszhatunk azzal, mikor mennyi fájdalomnak nyílunk meg éppen, s a gyakorlás elvezet majd minket a nagyobb tér élményéhez, ahol egyre nagyobb gazdagságot is felfedezhetünk.
Néha nagyon hosszú az út, mire a fájdalmat, a csalódottságot, az elkeseredettséget teljes mértékben be tudjuk engedni a tudatunkba. Ironikus módon gyakran már ezt a tényt is nehezen fogadjuk el, s ezzel megsokszorozzuk a szenvedéseinket. Türelmetlenek vagyunk, és – akár egy túl szigorú szülő vagy tanár – olyan elvárásokat támasztunk önmagunkkal szemben, amelyeket nem tudunk teljesíteni, s ezzel egy ördögi körbe keveredve csak egyre inkább szenvedünk. Ha ilyenkor meg tudjuk engedni azt a luxust, hogy akár önmagunkkal is együttérzünk, vigaszt és szeretetet nyújtva saját lényünknek, akkor tudjuk jól szabályozni az elfogadás és az elengedés folyamatát.
Habár a 2. világháború borzalmai ma is megtörténnek, nem kell koncentrációs táborba vagy háborúba kerülnünk ahhoz, hogy fájdalmainkkal képtelenek legyünk szembesülni. Ez a viselkedés, ez az attitűd ugyanis az emberi természet alapmintázatai közé tartozik.
A legtöbb ember ugyanakkor igenis sokat tehet azért, hogy ne fájdalomba zárult kamaszfiúként élje le az életét. Számos út van, amelyen elindulhatunk egy nyitottabb élet felé, s a sok lehetőség közül a tudatos jelenlét meditációs gyakorlatai jelentik az egyik ösvényt.
