Hagyma, csípős mehet?
A Bloomberg üzleti hírügynökség nemrég interjút készített David Ford tőzsdeguruval, aki többek között azt is kifejtette, hogy „mióta meditálok, sokkal nyugodtabban fogadom az idegesítő piaci híreket”. Mindez a következő címmel jelent meg: „Ha gyilkolni akarsz a Wall Streeten, kezdj meditálni”.
A világi mindfulness-t gyakran éri az a vád, hogy – mivel nincs külön erkölcsi tanítása – egy morál nélküli világképet közvetít. Egy másik, gyakran elhangzó kifogás a mindfulness-szel szemben, hogy csak mazsolázik a buddhista tanítások között, alapvetően lényeges dolgokat kihagyva belőle. A gyros jöhet, de a hagymát meg a csípőst nem kérem. Úgyhogy most azt a kérdést járom körül: igaz-e, hogy a mindfulness a lényegétől megfosztott buddhizmus?
Mi itt, Magyarországon még csak az idézett Wall Street-i trend elejét látjuk, ám biztos vagyok benne, hogy hamarosan térdig járunk majd a vadhajtásaiban. Sokan ugyanis a mindfulness-t (‘tudatos jelenlétet’) tekintik az új csodaszernek, legyen szó reklámszövegírásról, webprogramozásról vagy épp szuper befektetési ötletekről. Elég csak megnézni az internetet, tele van ilyen és ehhez hasonló ígéretekkel.
A vezető amerikai techcégek – mint a Google vagy a Facebook – már évek óta saját maguk szponzorálják, sőt ösztönzik dolgozóik mindfulness-gyakorlását, de ebbe a sorba már olyanok is beállnak, mint a Deutsche Bank vagy a Golden Sachs, pedig ők tényleg a pénzzel foglalkoznak. Úgy gondolják tehát, hogy megéri nekik. Sőt mi több: az Egyesült Államokban már katonák is kapnak mindfulness-képzést. Sok kanadai rendőr csoportos mindfulness-meditációval kezdi a szolgálatot. És ezek csak azok az érdekes esetek, amelyekről hallottam. Biztos, hogy sokkal több van.
Valóban szólhat-e ezekről is a mindfulness? Valóban használható-e ezekre is a tudatos jelenlét? Egyáltalán: a mindfulness egy hasznos eszköz a kezünkben – vagy valami más is?
Ha most végtelenül leegyszerűsítjük, akkor a mindfulness három tekintetben különbözik a buddhizmustól:
- a legtöbb mindfulness-tanár nem vagy csak nagyon keveset beszél az eredeti buddhista tanításokról;
- nincs egy erkölcsi szabályzat, amely előírja, hogyan viselkedjen a meditáló a mindennapi életben (formális gyakorlásán kívül);
- a mindfulness-ben nem rögzítjük, hogy a gyakorlás célja az emberi állapotból való megszabadulás, a nirvána (nibbána) megvalósítása, illetve annak az elérése, hogy minden érző lény megvalósítsa ezt az állapotot
1. Szerzői jogok
Valóban, szerintem is furcsa, hogy általában nem beszélünk a Buddháról és a buddhizmusról a mindfulness-órákon – úgyhogy én azért szoktam. Annál is inkább furcsa ez a jelenség, mert a mindfulness-tanárképzés során már elő-előfordul egy-két buddhista koncepció, a mindfulness-tanárokat képző trénerek esetében pedig kifejezett elvárás, hogy otthonosan mozogjanak a buddhizmusban. A legnagyobb hatású mindfulness-tanárok Jon Kabat-Zinn-től Tara Brachig mind buddhisták – ám általában tiszteletben tartjuk azt az általános szabályt, hogy senkit sem akarunk megtéríteni.
Ennek ellenére jogos az a felvetés, amelyet a minap olvastam egy magas rangú tibeti láma írásában. Dzongszár Dzsamjang Khjence rinpócse joggal veti fel, hogy mi, nyugatiak, akik annyira fontosnak tartjuk a szerzői jogokat, vajon miért tanítunk mindfulness-t a szerző(k) megnevezése nélkül.
Szerintem ez esetben a rinpócsénél a pont. Habár.
Egyszer olvastam egy érdekes kutatásról, amelyet az Egyesült Államokban, mindfulness-tanfolyamra járó afroamerikaiak körében végeztek (akik gyakran a normál populációnál is vallásosabbak). Azokon a tanfolyamokon, ahol Buddha neve elhangzott, 15%-kal nagyobb volt az afroamerikaiak lemorzsolódása, mint ahol nem – a kutatók a túlzott kulturális különbségekkel magyarázzák ezt az adatot.
A fenti kutatás jól pédázza: annak, aki nem teljesen áll készen, eleve nehéz elkezdenie a meditációs praxist, de ha még vallásos dilemmák is nehezítik mindezt, akkor még nehezebb lehet. Ha az ember Dél- vagy Kelet-Ázsiában nő fel, ha ő maga nem is gyakorol, sokat hallhat arról, hogy létezik meditáció – ill. léteznek olyan technikák, amelyekkel a tudat fejleszthető, változtatható. Nekünk, akik a nyugati civilizációban nőttünk fel, ez az egész szemlélet meglehetősen távoli lehet.
Sokan hiszik azt, hogy buddhistának lenni annyi, mint egy valláshoz, egyházhoz tartozni. Vagyis hitelvekben hinni, imádkozni, templomba járni, szertartásokon részt venni – hiszen az ábrahámi vallásokban, mint amilyen a kereszténység is, ez a szokás. Szokatlan, hogy vannak olyan módszerek, amelyek a tudat fejlesztésére valók, és anélkül „működnek”, hogy bármit el kellene hinni, vagy bármilyen vallásra át kellene térni. Amikor S. N. Goenka és követői megpróbálták ezeket a gyakorlatokat észak-amerikai börtönökben is meghonosítani, a helyi, „nagyon keresztény” lakosság ellenállásába ütköztek – az emberek azt hitték, meg akarják őket téríteni.
Ehhez képest a világi mindfulness – amelynek technikája, szemlélete lényegében ugyanaz, mint amit Goenkáék terjesztettek – vallásos akadályok nélkül talál utat az észak-amerikai intézmények rendszerébe, s a börtönöktől az iskolákig, a kórházaktól a politikáig alkalmazzák csak azért, mert nem nevezik buddhizmusnak. Jon Kabat-Zinn és munkatársai gondos munkálkodásának hála mára már a tudományos közösség sem talál fogást a mindfulness-en – amelyet sikerrel minősítettek át vallásos gyakorlatból bizonyítékokkal alátámasztott mentális technikává.
Hogy jó-e, helyes-e a mindfulness ilyen buddhistalanítása, azt a saját tapasztalatomból nehezen tudom megítélni. Annyiban biztosan hasznos a jelenség, hogy emiatt tökéletesen aktualizálni kell a tudatról és a testről szóló buddhista tanítást – márpedig ez egy olyan fontos igény, amelynek minden korban meg kell(ene) felelni, hiszen a korai buddhista tanítástól semmi sem áll messzebb, mint a dogmatikus látásmód, ahogyan az a következő Buddha-idézetből is kiviláglik:
Ne a szóbeszédeknek, legendáknak, hagyományoknak, szent iratoknak, logikai találgatásoknak és következtetéseknek, mérlegre tett megfontolásoknak, valószínűségeknek vagy a tanítónak higgyetek. Hanem ha ti magatoktól rájöttök, hogy „ezek a dolgok hasznosak, ártalmatlanok, dicséretesek, s e dolgokat elfogadva az ember cselekedetei örömet okoznak és boldogsághoz vezetnek”, akkor magatokévá tehetitek e dolgokat, és időzhettek bennük.
Kalama szútta
Maguk a buddhisták sem egységesek a mindfulness-mozgalom megítélésében. Sok, nagy hatású tanító bírálja az éberségmeditációk buddhistalanítását, míg mások, mint például Őszentsége, a XIV. Dalai Láma vagy Thic Nhat Hanh vietnámi zen mester kifejezetten támogatják a világi mindfulness-mozgalmat. A Dalai Láma például bátorítja a tibeti lámákat, hogy vegyenek részt azokban a tudományos vizsgálatokban, amelyek a test és a meditáció kapcsolatával foglalkoznak.
2. Erkölcsi alapok – buddhista gyökerek
A buddhizmus legkorábbi erkölcsi szabályzata az ún. nemes nyolcrétű ösvény magyarázatában található. A nyolcrétű ösvényt hagyományosan három részre szokták tagolni – most ezen egy kicsit egyszerűsítek, hogy a laikus olvasó ne vesszen el a részletekben:
1. erkölcsi alapelvek
2. helyes megértés
3. a meditáció alapelvei
Az erkölcsi alapelvek lényege, hogy a „nemes” – vagyis jóra törekvő – ember úgy él, hogy azzal másnak ne ártson. A helyes megértés egy bizonyos életszemléletnek a megértése. Míg a meditációra vonatkozó alapelvek ahhoz szükségesek, hogy a megfelelő módon tudjunk gyakorolni. Ez a hármasság nem önmagában létezik, hanem egymást erősítő módon működnek.
Hogy kell ezt érteni?
Bárki, aki próbált már betartani ilyen viselkedési szabályokat – akár a Tízparancsolatot -, tudhatja, hogy időnként kudarcot fog vallani. Veszekedés, hazugság, erőszak – nagyon sokféle módon tudunk ártani egymásnak és önmagunknak. A buddhista tanítás is tisztában van ezzel a jelenséggel, ezért része a nemes nyolcrétű ösvénynek a helyes megértés és a meditáció.
Az – akár buddhista, akár mindfulness – meditáció módszere, hogy fokozatosan megtapasztalhatóvá teszi azt a jelenséget, hogy amikor valaki másnak ártok, akkor elsősorban is önmagamnak ártok. Azok a nehéz érzések, amelyek a hazugság, a fizikai vagy verbális erőszak, a lopás és így tovább cselekvése során megjelennek, legelőször is a saját belső világomat mérgezik meg – ráadásul tovagyűrűznek a jövőbe, újra és újra megjelennek a tudatban és a testben érzetek, érzelmek és gondolatok szintjén. Mindezt intellektuálisan is föl kell fognunk ahhoz, hogy dolgozni tudjunk vele.
Mindennek az ésszel való megértése és zsigeri megtapasztalása vezethet el arra az útra, hogy őszintén megkérdezzem magamtól: hogyan kerülhetem el, hogy úgy viselkedjek, ahogy egyébként nincs szándékomban?
És itt, ezen a ponton már a mindfulness – vagy buddhista terminológiával: szatipatthána – típusú meditációk szívénél vagyunk. Hiszen ezekkel a gyakorlatokkal épp az a szándékunk, hogy tudatos döntéseket hozzunk ahelyett, hogy az automatizmusaink irányítanának minket. Nehéz szokásom például, hogy mindenféle lényegtelen ügy miatt akár komolyan összeveszem a feleségemmel. Mire magamhoz térek, már a legrosszabb hangulatban vagyunk, és csak akkor jövök rá, mekkora hülyeséget csináltam, amikor már késő: olyan szavak és hangsúlyok hangoztak el, amelyeket nem lehet csak úgy visszavonni. Az utóbbi időszakban azonban egyre gyakrabban csípem magam nyakon abban a pillanatban, amikor épp egy végzetes mondatot akarok kimondani – és tudok úgy dönteni, hogy nem mondom ki, elengedem, mert igazából nem is érdekel. Ez csak egy gondolat, egy késztetés – nem én vagyok! A feleségem nem is tudja, hirtelen mitől lesz olyan jó kedvem ilyenkor, csak én vagyok vele tisztában, hogy most épp egy fölösleges, bántó vitát kerültünk el.
Mindez arra volt példa, hogyan erősítik egymást a nyolcrétű ösvény elemei. Ehhez képest a mindfulness-ben nincs erkölcsi szabályzat, viszont itt is a buddhizmushoz hasonlóan magyarázzuk el az életszemlélet alapelemeit, valamint a meditáció alapelveit. Kevesebb-e ettől a mindfulness?
Habár a mindfulness-ben nincs kimondott erkölcsi szabályzat, egy elem – kimondva, kimondatlanul – nagyon erős benne, ez pedig a személyes felelősségvállalás kérdése. A mindfulness intellektuálisan befogadható tanítása eleve úgy van felépítve, hogy azt hangsúlyozza: mi magunk dönthetünk arról, hogyan állunk hozzá a körülményekhez. Ebben segít, ha a tudatos jelenlét nyolc – vagy bizonyos iskolákban csak hét – alapminőségére támaszkodunk, és azokat fejlesztjük: ítélkezésmentesség, türelem, bizalom, kíváncsiság, elfogadás, elengedés, célnélküliség, valamint az önmagunkkal és másokkal való együttérzés.
Ezeket a minőségeket kiterjesztjük minden jelenségre, amivel és akivel találkozunk. Például a tudat szokása, hogy minden és mindenki felett ítélkezik, beleértve ebbe önmagunkat is. Az ítélkezés az ártás előszobája – legyen szó önmagunkról vagy másokról. Hiszen amikor kedvezőtlenül ítélünk meg valakit, akkor feljogosítva érezzük magunkat, hogy az illetőt megtámadjuk. (Gyakorlással láthatjuk, hogy ez az illető az esetek többségében mi magunk vagyunk.)
Most végigmehetnénk a nyolc alapminőség részletes érrtelmezésén, de talán már ennyiből is látszik, hogy ezek jórészt az ártás elkerüléséhez vezetnek minket. Lehet, hogy mégis van a mindfulness-nek egyfajta – implicit – erkölcsi szabályzata?
Akkor most hogy is van ez?
Van például egy amerikai mesterlövész, aki saját bevallása szerint mindfulness-meditációkat gyakorol, és azóta még sikeresebben tudja irtani az ellenséget. Akkor ő most nem meditál a szó mindfulness- vagy buddhista értelmében?
Érdekes felvetés. Az egyik oldalon ott áll az a kérdés, hogy a mesterlövész mennyire érzi erkölcsileg megalapozottnak a munkáját. Hiszen a meditáció egyáltalán nem teszi passzívvá az embert, sőt azokban az ügyekben, amelyeket morálisan fontosnak tart, akár sokkal határozottabban is fel fog tudni lépni. Ilyen ügy lehet például a kiszolgáltatottak védelme. Ha a mesterlövész úgy érzi, hogy kifejezetten a jó ügy érdekében cselekszik, és – mondjuk – olyan, őrült, iszlám fundamentalista terroristákat lő le, akiket sehogy sem lehet meggyőzni harcuk értelmetlenségéről, akkor bizony egy nehéz, áldozatos, ám talán erkölcsileg indokolt módon cselekszik. Csak ő maga tudja…
Ha védelemről, önvédelemről van szó, a gyakorló buddhisták is fegyvert fognak, ha kell. A buddhista erkölcsi alapelv a másoknak való ártás elkerülése. Márpedig ha engem vagy egy védtelent megtámadnak, miért kellene tűrnöm a mészárlást? Miért kellene engednem az erőszakot, ha tehetek is ellene?
Térjünk vissza a mesterlövészünkhöz! Amíg 100%-ig meg van róla győződve, hogy amit tesz, az helyes, addig ez a bizonyosság szinte egyfajta elégedettség formájában meg fog jelenni a meditációjában. Ám abban a pillanatban, hogy kétségei lesznek a küldetése erkölcsi alapját illetően (ami szerintem ebben a szakmában elkerülhetetlen), az is meg kell, hogy érkezzen a gyakorlásába – akkor is, ha nincs egy olyan erkölcsi szabályzata, mint egy buddhista gyakorlónak. Gondolatok, érzelmek, testi érzetek – mind közvetítik ezt a kételyt. „Lehet, hogy jobban is szolgálhatnám a védtelen emberek ügyét, mint hogy lelövöm az ellenséget? Lehet, hogy valami mást kellene csinálnom?” Ha ezek a kételyek a gyakorlásban nem jelennek meg, akkor a mi mesterlövészünk csak koncentrációgyakorlatokat végez, és a praxisa nem nevezhető tudatos jelenlétnek, hiszen nem abban időzik, ami éppen van, hanem egy kifejezett céllal élesíti a tudatát.
…na, és a tőzsdeguru meg a társai?
Mindenki indul valahonnan, amikor meditálni kezd.
A tőzsdeguru azzal foglalkozik, hogy befektet dolgokba, jelenségekbe – és amikor nyer, akkor valaki más veszít. A reklámszövegíró nagyon ritkán foglalkozik azzal, hogy egy szerinte kitűnő, hiánypótló, valamilyen szempontból fontos dolgot reklámozzon – ezzel szemben munkaideje 90%-át olyan hirdetések tervezésére fordítja, amelyekben érzelmileg próbál hatni a fogyasztókra, hogy azok racionálisan megindokolhatatlan módon költekezzenek.
Nem ismerjük ezeket az embereket személyesen, nem ismerjük, honnan indultak, mik a körülményeik, mit értek el azóta, és milyen sajátos utazáson vesznek részt. Meggyőződésem, hogy az a tőzsdegyuru, aki őszintén és elkötelezetten gyakorol, egy idő után meg kell, hogy tapasztalja azoknak a fájdalmát és nehézségét, akik az ő nyerésekor vesztenek. Hasonló vonatkozik szerintem a reklámtervezőre is. Ám csak ahogyan a gyakorlás előrehalad, úgy lehetséges egyáltalán észrevenni azokat az árnyalatokat, amelyekkel másoknak ártunk.
Mindenesetre én egyáltalán nem tartom erkölcs nélküli mozgalomnak a mindfulness-t, hiszen nyíltan megmondjuk a résztvevőknek, hogy a fenti nyolc minőség fejlesztése, fejlődése ugyanolyan szándékunk, mint például a figyelem erősítése. Kedvességet, elfogadást, ítélkezésmentességet és együttérzést hozunk a pillanatba, és ezek alapvetően meghatározzák az éberség módját.
Az pedig teljesen természetes, hogy vannak és lesznek emberek, akik félreértik a tudatos jelenlét tanítását, és azt gondolják: bármilyen önző célra is fel tudják majd használni a mindfulness meditációit. Még a buddhista közösségen belül is előfordulnak ilyen vadhajtások.
3. A végső spirituális célok
A buddhizmus és a mindfulness megegyezik abban a tanításban, hogy elutasításaink és sóvárgásaink okozzák szenvedésünket. Az elutasítás és a sóvárgás ugyanannak az éremnek a két oldala: amikor elégedetlenek vagyunk jelenlegi tapasztalatainkkal – például a hideg, őszi idővel -, akkor automatikusan valami más után kezdünk vágyakozni – például a napsütés után. Ennél amúgy egy kicsit bonyolultabb a helyzet, ugyanis úgy is el tudunk utasítani tapasztalatokat, hogy azok nem is léteznek – elég, ha rájuk gondolunk, máris megjelenik bennünk az ellenállás. És ezzel együtt a ragaszkodás – valami máshoz. A jelen pillanattal való elégedetlenség okozza a szenvedésünket.
Azt hiszem, hogy bizonyos mértékig ízlés vagy kontextus kérdése, ki melyik oldalát hangsúlyozza ennek a kettősségnek. A neki tulajdonított egyik legelső tanítóbeszédben a történelmi Buddha például a ragaszkodásra, a sóvárgásra helyezi hangsúlyt:
Együtt lenni azzal, amit nem szeretünk, szenvedés, elválasztva lenni attól, amit szeretünk, szenvedés, nem jutni hozzá ahhoz, amit kívánunk, szenvedés. Mindent egybevetve a szenvedés a ragaszkodásnak alávetett öt léthalmaz.
Mindez józan paraszti ésszel is belátható: ha ezt szeretem, azt nem szeretem, akkor ha ez van, örülök, ha az van, nem örülök. Márpedig nem tudom a világot teljesen az uralmam alá hajtani, és mivel a világ folyton változik, sokszor nem ez lesz, hanem az:
…a születés szenvedés, az öregség szenvedés, a betegség szenvedés, a halál szenvedés, a szomorúság, kesergés, fájdalom, bánat és kétségbeesés szenvedés.
Nincs semmi, ami ne változna, ezért bármihez is ragaszkodunk, az egy idő után értelmetlen lesz, hiszen minden dolog elmúlik egyszer. Ahhoz hogy ezt megértsük, fontos, hogy most ne csak emberi léptékben gondolkodjunk, hanem kozmológiai méretekben is. Hiszen ezen a ponton a történelmi Buddha tovább megy, azt állítva, hogy minden szenvedésnek a legvégső gyökere az, hogy ragaszkodunk ehhez az emberi élethez, ehhez az emberi testhez. Ha belátjuk, hogy „ez a test nem én vagyok, ez a tudat nem én vagyok, ez a gondolat, érzés, érzelem – mind nem én vagyok”, akkor el tudjuk engedni az ehhez a világhoz való ragaszkodásunkat – ami maga a megvilágosodás. A buddhizmusban életről életre újjászületünk – de a megvilágosodással búcsút mondhatunk ennek a körforgásnak, ha akarunk. A buddhista tanítás szerint ilyenkor határtalan öröm, béke és boldogság vár ránk.
Ázsia nagy részén közhely, hogy halálunk után egy másik testben születünk ujjá (vagy újra). Buddhisták, hinduk, taoisták egyaránt hisznek valamilyen reinkarnációban. Nyilvánvaló, miért is hagyták ki a mindfulness-ből ezeket a tanításokat – sem racionális indoklást, sem megtapasztalási lehetőséget nem tudunk biztosítani a gyakorlóknak – pár hét gyakorlás után pedig kevesen világosodnak meg:-) Viszont könnyen el tudjuk ijeszteni az embereket. Amikor először találkozom egy mindfulness-kurzus résztvevőivel, sokan nyíltan meg is mondják, hogy azért jönnek ide, mert ez „nem olyan ezó”, „semmi köze a valláshoz”, „nem kell hinni benne”, „racionális alapokon nyugszik”, „bizonyítékokkal alátámasztott”, „tudományos”.
Ettől függetlenül a halál tényének az elfogadása, a vele való igazi megbékélés ugyanolyan tárgya lehet a mindfulness-gyakorlásnak, mint a buddhista gyakorlásnak. Azt pedig ki-ki személyes hitére bízzuk, hogy akar-e foglalkozni a halál utáni újabb élet kérdésével. Aki akar, azt mindig ellátom a megfelelő információkkal, hogy hogyan tud tovább haladni a buddhista úton – és ennyivel megelégszem. Akik meg nem akarnak buddhista környezetben gyakorolni, azoknak biztosítom a világi mindfulness-t. Rendszeresen tapasztalom, hogy a kevesebb szenvedés irányába változnak a tanfolyamaim résztvevői ezek nélkül a buddhista tanítások nélkül is – márpedig ennél jobb visszajelzést aligha kaphatnék.
Epilógus
Akárhogy fogalmazzák is meg, a legtöbben azért jönnek a mindfulness-tanfolyamokra, hogy nagyobb békében tudjanak élni – elsősorban önmagukkal. Én is csak annyit tudok nekik mondani: jobb, őszintébb, sokszor szabadabb, néha boldogabb ember lettem, mióta ezt gyakorlom, és megszabadultam jó pár nehézségtől. Ők ugyanezekért jönnek. Mióta tanítok, még soha senki sem jött hozzám azért, hogy ügyesebb legyen a tőzsdén, vagy hogy könnyebben mészároljon le érző lényeket.
Tudom, hogy vannak és lesznek vadhajtásai a mindfulness-nek, főként azért, mert most hatalmas divat lett. Nemcsak a mindfulness, hanem maga a spiritualitás. Ám a divat maga a változás, ez is elmúlik egyszer. Jon Kabat-Zinn-nel együtt biztos vagyok benne, hogy az a hájp, ami Nyugaton már tombol a mindfulness körül – és ami csak most ér ide hozzánk -, idővel le fog csengeni, és nem akar majd mindenki tudatos jelenlétet gyakorolni, akinek csak az a célja, hogy élesítse az elméjét, vagy csökkentse a tőzsdei változások okozta idegességét. Ezekre számtalan egyéb módszer van, némelyiket csak most fogják majd elkezdeni sztárolni. Gyanítom, hogy lassan a vadzsrajána (tibeti) buddhizmusban előszeretettel alkalmazott vizualizációs technikák is elő fognak majd kerülni – nyilván újabb vitákat generálva a buddhizmus és a mindfulness köreiben.
Ha a mindfulness meditációs gyakorlat elvezet ellenállásaink, ragaszkodásaink felpuhulásához, akkor többet értünk el, mintha elolvastunk volna 1000 könyvet a helyes morális viselkedésről. Hiszen belül változott meg valami, egy belső igény lett más – s ezért az új, erkölcsösebb viselkedés nemcsak egy felvett póz immár, hanem egy valódi szándék megtestesülése. És ez akkor is így van, ha nem értesültünk az eredeti buddhista tanítások mibenlétéről.
Azt pedig bármelyik világi mindfulness-gyakorló maga döntheti el, hogy hitből, odaadásból, saját tapasztalásból vagy más okból elfogadja-e a reinkarnáció, a megvilágosodás, illetve az újjászületéstől való megszabadulás létezését. Vagy legalább annak reális lehetőségét. Hadd mondjak ezzel kapcsolatban egy furcsa dolgot. Azt vettem észre a minap, hogy épp annyi energiába kerül fenntartani a tudatomban a racionális világrendet (értsd: „meghalunk és kész”), mint a remény alapú világrendet („meghalunk, de talán ezzel valami más kezdődik”). Személy szerint semmiféle saját tapasztalatom sincs a halál utáni dolgokkal kapcsolatban, maximum azoknak az újjászületettnek tartott tibeti lámáknak az inspirációira támaszkodhatok, akikkel találkoztam. Mégis, mikor a halál eszembe jut, pont ugyanannyi „tudatbefektetést” jelent bármelyik opciót hitelesnek tartani.
Hinni, hogy van valami a halál után, és erre aktívan készülni egy olyan módszerrel, amely apró megszabadulások, gyógyulások egész sorával javítja az életemet – miben csalódhatok, ha mégis kiderül, hogy a biológiai halál az abszolút vég? Már nem lesz alkalmam csalódni. Fordítva annál inkább. De ez csak az én tapasztalatom, és senkit se tudok vagy akarok rábeszélni. Kívánom, hogy mindenki tapasztalja meg ennek a szemléletnek a mindent átható erejét, akár a világi mindfulness, akár a buddhizmus közvetítésében.
A cikkben felhasznált szövegek
Robert Wright, Is mindfulness meditation a capitalist tool or a path to enlightenment? Yes
