Gyakran elfeledkezünk az élet változékony jellegéről – különösen pedig önmagunkról. Úgyhogy összeszedtem egy pár dolgot, amelyre talán az évvégi, „ünnepi” időszakban sem árt emlékeznünk.

• Karácsony ide, Szilveszter oda, ekkoriban is magunk alatt lehetünk. Akármennyit meditálunk, jógázunk vagy relaxálunk, még ebben az időszakban is érezhetjük az értéktelenség, a magány, a szégyen, a csalódottság, a szomorúság vagy épp a düh minőségeit. Mindez teljesen rendben van – ezek épp úgy hozzátartoznak az emberi élethez, mint a születés vagy a halál. Minél inkább megengedjük magunknak ezeket az érzéseket, annál hamarabb átmegyünk rajtuk – ám ha kapkodó önjavításba kezdünk, csak hosszabbá tesszük a kilábalást.
• A tudatos jelenlét nem a hideg, objektív önmegfigyelésről szól. Amennyire lehetséges, kedvesen, együttérzően fordulunk oda saját tapasztalatainkhoz. Ha pedig ítéletek merülnek fel akár önmagunkkal, akár másokkal kapcsolatban, akkor legjobb tudásunk szerint elengedjük őket, emlékezve rá, hogy a gondolatoknak sokszor nagyon kevés reális alapjuk van.
• A mindfulness-gyakorlásunkat időről időre konkrét cselekvésbe is fordíthatjuk. Egy-egy rövidebb-hosszabb meditáció – akár pár perc légzésfigyelés – után kedvesen megkérdezhetjük önmagunkat, mire van most szükségünk. „Hogy tudnék most a legjobban törődni önmagammal?” „Mire lenne most igazán szükségem?” „Hogyan tudnék most kedves lenni önmagammal?” Talán jön válasz, talán nem – ám ezzel igazán gyakoroltuk az önmagunk iránti kedvességet.
• Előfordul, hogy a kegyetlen önkritika vagy a mély önsajnálat pillanataiban ragadunk. Ha az egyik jóbarátunk keresne föl minket ilyen állapotban, milyen támogató szavakat mondanánk neki? Mit kívánnánk neki? Ilyenkor elmondhatjuk ugyanezeket a mondatokat önmagunknak, mintha mi lennénk önmagunk legjobb barátja – gyakorolva az önmagunkkal való együttérzést.
• Sokan különféle fogadalmakkal indulunk neki már a karácsonyi időszaknak is. „Nem kezdek veszekedni.” „Nem eszem annyi bejglit.” „Két pálinkánál megállok.” Ám időről időre megszeghetjük ezeket az (ön)ígéreteket. Ez természetes, hiszen emberek vagyunk, tévedünk, hibázunk. Amikor aztán feleszmélünk, úgy érezhetjük, totális vereséget szenvedtünk, és semmi értelme elhatározásunknak. Pedig van! Mindig vannak pontok, ahonnan vissza tudunk fordulni. Csak azért mert már megettünk tíz krémest, nem kell megennünk még tizet. Attól, hogy egy napig ingerültek voltunk, nem kell két napig szégyellnünk magunkat – ami aztán új dühbe visz minket. Minden pillanat új döntési lehetőségeket kínál, és mi bármikor új irányba indulhatunk.
• Sok élethelyzet azért olyan fenyegető, mert már eleve elutasítással gondolunk rájuk. Gondolataink gyakran elhitetik velünk, hogy már előre tudjuk, melyik szitu milyen lesz. Pedig ha tiltakozó unalom helyett érdeklődést és kíváncsiságot viszünk a pillanatba, akár felfedezéseket is tehetünk. Gyakorolhatjuk, milyen lenne újra kisgyereknek lenni, aktvizálni mind az öt érzékünket – még akár azt is kockáztatva, hogy néha hülyének néznek minket.
• Néha elvárásokat hordozunk vagy építünk fel magunkban – és ha a dolgok nem pont úgy alakulnak, ahogy szerettük volna, csalódást élhetünk át. A saját tapasztalatom szerint ilyenkor sokkal egyszerűbb mélyen átélni a csalódást, semmint azon gondolkozni, hogy az elvárásaink hova vezettek minket. Aztán ha már túlvagyunk a nehézségen elhatározhatjuk, hogyan változtatunk viselkedésünkön a jövőben, de ritkán van hozadéka a „Milyen hülye vagyok, hogy ezt meg azt képzeltem!”-típusú gondolkodásnak.
• Nincs értelme relativizálni az érzelmeinket. Talán nekem az a legnagyobb fájdalmam, hogy nem úgy sikerült a karácsony, ahogy szerettem volna – egy dél-szudáni nőnek meg az, hogy nem tud enni adni a gyerekeinek. Mindkettő ugyanúgy nehézséghez, szenvedéshez vezethet minket, és semmit sem segít, ha különféle emberek tapasztalatait hasonlítjuk egymáshoz.
• Nem kell szentté vagy valami jobbá válnunk. Az egyetlen feladatunk az, hogy megbarátkozzunk azzal, akik már most is vagyunk. Ha állandóan változni, fejlődni szeretnénk, azzal egy rendszeres, finom agressziót gyakorolunk önmagunk iránt, és sosem jutunk el a béke és az elégedettség érzéseihez. Tudom, nehéz ebben a célorientált világban megfogadni ezt a tanácsot, ám ha felidézzük azokat a pillanatokat, amikor spontán belekerültünk a céltalanságba, talán segít, hogy átérezzük a jelentőségét.
• Fölösleges azonosulnunk gondolatainkkal, érzelmeinkkel, testi érzeteinkkel. Ezek gyorsabban változnak, mint az évszakok, néha egyenesen hihetetlen sebességel jönnek-mennek a test és a tudat végtelen terében. Amikor épp nagyon ráfeszülünk egy-egy témára, talán a humor és az (ön)irónia minőségei segíthetenek oldani ezt a kötődést. Nem kell minden halálosan komolyan vennünk, önmagunkat pedig a legkevésbé. Ha valaki nevet, talán néha vele nevethetsz te is…
• A mindfulness-tanárok első alapszabálya: bármikor beüthet a ménkű. Angolul ez még kifejezőbb: „shit happens”. Murphy óta tudjuk, hogy ami elromlik, az el is fog romlani – és hát mi nem tud elromlani? És persze, hogy akkor fog elromlani, amikor a legfontosabb lenne, hogy ne romoljon el. Ha neked is beüt a ménkű, ahelyett, hogy úgy éreznéd, te vagy a legrosszabb helyzetben a világon, emlékeztethed rá magad, hogy épp ebben a pillanatban is több millió ember él át hasonlókat. Nem vagy egyedül a nehézségeddel – sőt ez az, ami összeköt más emberekkel.
• És végül egy idézet Thic Nhat Hahn vietnámi zen szerzetestől:

Béke a jelen pillanaton kívül sehol sincs. Nevetséges, ha valaki így beszél: „Várj, amíg ezt befejezem, utána majd lesz időm békében élni.” És mi az az „ez”? Egy diploma, egy állás, új ház vagy az adósságok törlesztése? Ha így gondolkozol, soha nem lelsz békére. Mindig lesz egy újabb „ez” az éppen aktuális „ez” után. Soha nem fogsz a végére érni. Ha most, ebben a pillanatban nem vagy békés, soha nem leszel az. Ha komolyan vágysz a békére, most azonnal kell megbékélned önmagaddal és a világgal. Egyébként csak az a csalóka remény marad számodra, hogy talán majd egy szép napon egyszer csak csoda történik veled, és békességre lelsz.