Ötéves koromig Mátrafüreden éltem az anyukámmal, ekkor szabadult apám a börtönből. A karácsondi téeszelnökön kívül nem talált magának szponzort – a szocializmusban az olyan börtönviselt embereket, mint amilyen ő is volt, a börtön után is szigorúan szabályozták, ez a „szponzor” voilt a téeeszelnök, ő adott munkát, az ő kegyétől függöt sok minden (ugye, ez most is ismerős, főleg falun) –, ezért Karácsondra, anyám szülőfalujába kellett költöznünk. Mátrafüred akkoriban egy kisgyereknek ideális ékszerdoboz volt, a nagy fákra emlékszem a legjobban, meg arra a gyerekként izgal,as jelenségre, hogy ahogy mennek a felhők, hol kisüt a nap, hol eltűnik. Az Alföld északi peremén fekvő Karácsond erhhez képest egy igazi, magyar, síkvidéki, agrárfalu képét és hangulatát hozta, az erdők, a hegyek messze voltak (bár akkor erdők még voltak, most már a Mátrai Erőműhöz tartozó külszíni fejtés holdbéli tája van a helyükön). Bár csak öt és fél éves voltam, pontosan emlékszem a váltás érzésére, amit szerencsére Ady Endre már olyan alaposan kifejezett:
Jöttem a Gangesz partjairól,
Hol álmodoztam déli verőn,
A szívem egy nagy harangvirág
S finom remegések: az erőm.
Gémes kút, malom alja, fokos,
Sivatag, lárma, durva kezek,
Vad csókok, bambák, álom-bakók.
A Tisza-parton mit keresek?
Annyi, hogy Karácsondon nem volt Tisza, csak árokpart, és nagycsoportos-kisiskolás koromban sokat játszottam ott a környékbeli gyerekekkel, akiket haza is vittem, miközben a szüleim nem voltak otthon. Mikor anyám egy csokor cigánygyerek társaságában talált rám a kis házunkban, volt nagy kiakadás, és akkor tanultam meg, hogy ezek cigányok, és nem szabad őket hazahordanom, mert ellopnak dolgokat. Mindebben csak annyi irónia volt, hogy szerintem mi határozottabban sokkal szegényebbek voltunk a helyi cigányoknál, nem tudom, mit tudtak volna ellopni tőlünk egyáltalán. Ekkor tapasztaltam meg először, hogy mit jelent ez a mindent átható, egyszerű, hétköznapi, mégis rendszerszintű rasszizmus, amit természetesen tettem a magamévá, habár az árokparton továbbra is együtt játszottam a cigánygyerekekkel, míg el nem költöztünk egy másik házba.
Talán olyan hatodikos-hetedikes koromban kezdett derengeni, hogy valami itt nem stimmel. Nálunk ugyanis a „jótanulóknak” korrepetálni kellett a „rossztanulókat” (jó– rossz: ezt akkor még határozottan így mondtuk). Józsi osztálytársammal egy-egy lány osztálytársunkat kaptuk, én egy cigánylányt, ő egy nem cigány lányt. És akkor kiderült, hogy a cigány lánnyal én meg tudom értetni az elsőfokú egyenleteket, sőt más bonyolultabb dolgokat is, ő meg sehogy se boldogult a nem cigány lánnyal.
Egész addig zavart, hogy énrám lett osztva a cigánylány, de innentől örültem, és váratlanul megértettem, hogy mennyi minden nem igaz abból, amit a cigányokról addig tanultam. Azt hiszem, ez volt az első ráeszmélésem a rendszerszintű rasszizmus – és elnyomás – igazságtalanságára. Elmagyaráztam a lánynak az anyagot, visszakérdeztem, feladatokat oldattam meg vele – és láttam, hogy érti! Utólag fura, hogy ez kellett hozzá, hogy felnyissa a szemem. Azon se gondolkoztam el, hogy ha így érti, akkor addig mi volt a baj – még elvileg a létező szocializmusban éltünk, és gyerekként könnyű volt elhinni, hogy mindenkinek ugyanannyi esélyt ad az állam és a társadalom a boldogulásra.
Nem is kötöttem mindezt össze azzal a sunnyogással, amelyet ekkoriban már javában műveltem (mármint hogy a fiúkkal titokban szexualizáltam). Soha senki nem mondta nekem, hogy más fiúkhoz vonzódni bűn volna, de én pontosan tudtam, hogy bűnös dolog „buzinak” lenni (ezt meg így mondtuk és mondják azóta is), hiszen bőven hallottam, ki milyen kontextusban említette ezt a szót. Életem elmúlt évtizedeit átszőtte a rendszerszintű elnyomás: hol én érezhettem magam fölül, hol én szégyellhettem magam – de ahogy idősödtem, mindkét érzés egyre kényelmetlenebbé vált. Például nehéz azzal mit kezdeni, hogy amikor munkáról vagy mások vezetéséről van szó, fehér férfiként egyértelműen előnyöm van másokkal szemben – még úgy is, hogy néha egyértelműen látszik a, mondjuk így, alternatív szexualitásom.
Ennek a másik oldala, hogy mióta elmerültem ebben a queer öltözködésben, és gyakran nagyon rövid szoknyácskákban megyek bulizni, nem telik el úgy nyilvános zenés-táncos parti, hogy legalább egy ember kéretlenül ne csapjon a fenekemre, de van, hogy több is – átlagban 2/3 férfi, 1/3 nő. Mindig elnézést kérnek, és elmondják, hogy „olyan jó a segged, hogy nem bírtam ki” (már elnézést), én meg kezdetben háborogtam, de újabban már csak fáradtan legyintek… Ismerek olyan lányt, aki csak hosszú nadrágban hajlandó felszállni a 4-es, 6-os villamosra, annyi zaklatás érte már. És most a liberális, felvilágosult Budapestről beszélünk, olyan bulikról, ahová elvben a legtoleránsabb emberek járnak. Mátraszelén a tizenéves lányok már azon is összevihognak, ha nagyon rövid… – na, jó: forrónadrágban lépek ki az utcára.
Sokáig nem tűnt úgy, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek témájának fontos szerepe lenne a mindfulness-átadásban. Az volt a hozzáállás, hogy egyenlőek vagyunk, hiszen mindenkinek van teste, vannak érzékszervei, mindenki tud érzékelni. Ám az elmúlt húsz évben kiderült, hogy sokan vagyunk öncsalásban. Az elnyomásnak számos szintje van, de az alapszint sokunkat érint.
Egy átlagos mindfulness-tanfolyam résztvevőinek a többsége él vagy élt át rendszerszintű elnyomást, ami a traumatizáltság egy változata. Jellemzően abban nyilvánul meg, hogy vannak helyzetek, amelyekben kontrollálhatalan stresszreakciót – én főként menekülést és lefagyást – élünk meg, és ezért ezeket a helyzeteket eleve elkerüljük. Mint nem túl macsó és nem csak heteroszexuális férfinak nekem többek között a fiúöltöző vált az elkerülendő hellyé, hihetetlen, hogy évtizedek alatt sikerült ezen felülemelkednem, de azért még mindig érzem a testemben az automatikus reakciót, ha belépek egy ilyen helyre, mikor valami mozgásórára érkezem. Ha nő vagy, ha sötét a bőrszíned, ha „más” a szexualitásod, ha ADHD-s, autista, diszkalkulás vagy diszgráfiás vagy, vagy egyéb más, testi vagy tudati különbözőséged van, akkor szinte biztos, hogy megélsz vagy megéltél ilyen rendszerszintű elnyomást.
Ez az elnyomás nem a putyini Oroszország vagy a hitleri Németország nyílt elnyomása, ezért olyan nehéz tetten érni. Olyanokban nyilvánul meg, mint például hogy a főnököm direkt egy „húst hússal”-étterembe szervezi meg a munkahelyi vacsorát, pedig tudja, hogy vega vagyok. Átéljük ugyan a nehézséget, de ilyenkor hajlamosak vagyunk félre is tenni, azaz elkerülni: „Biztos elfelejtette”, „Hát, ez egy ilyen világ”, „Mindig is tudtam, hogy bunkó volt”, de azt, hogy azon a vacsin egy kicsit meg lettem alázva, bámulhattam, ahogy a többiek jóízűen esznek, miközben szedegettem ki a cézársalátámból a csirkedarabokat, hajlamosak vagyunk félretenni, hiszen olyan ciki.
Számos oka van annak, hogy a mindfulness-tanfolyamok olyan megengedőek és traumaszenzitívek, amilyenek, de a rendszerszintű elnyomás fontos ok. A traumát hordozó testet először újra meg kell tanítani a rugalmasságra, és ez csak óvatosan, érzéssel, kedvességgel, nem pedig bunkósbottal lehetséges. Gyakorlási szempontból ez azt jelenti, hogy extra megengedéssel fordulunk önmagunk és a tapasztalataink felé, és amikor a helyzet elviselhetetlenné válik, akkor nem kényszerítjük tovább magunkat, hogy együtt legyünk a nehéz tapasztalattal (ami amúgy a mindfulness-gyakorlás lényege), hanem átirányítjuk a figyelmet elfogadhatóbb tapasztalatok felé.
Ha rendszeresen úgy érzed, túl nehéz a gyakorlás (aminek a hátterében simán feldolgozatlan traumák lehetnek), akkor sem érdemes feladni a gyakorlást, hanem inkább érdemes kreatív utakat találni, amelyekkel a túlterhelés elkerülhető, mégis tudod gyakorolni a jelentudatosságot és az elfogadást. Nagyon sok irány lehet. Például ha úgy érzem, hogy ez vagy az a tapasztalat túl sok, akkor rendszeresen elviszem sétálni. Vagyis kimegyek, tudatosan járok (de csak lazán, nem erőlködve), és időnként, mikor nagyon hívja a figyelmet a nehézség, akkor pár másodpercig vagy percig figyelek rá, gyakorolom, hogy elismerem a létezését, együtt vagyok vele, aztán folytatom tovább a séta vagy akár a környezet megfigyelését. Mindebben az lehet a hasznos, hogy 1. mozgásban vagyok, vagyis ki tudom mozogni a stresszreakciót (akár a levegőbe ütve vagy ugrálva vagy hasonló), 2. nem kell kényszerítenem magam a nehézséggel való fókuszált együttlétre, ami további feszültségeket hoz létre, 3. kint vagyok és mozgok, ami magában jó a testnek, számos hormon és neurotranszmitter felszabadulása támogathat. Ha a túl nehéz tapasztalatok miatt elakadtál a gyakorlásban, és nincs ötleted, hogyan szabhatnád azt magadra, akkor keress nyugodtan emailben vagy telefonon (70/537 4979), szívesen konzultálok veled erről.
Ne feledd. Az elfogadás, megengedés gyakorlása a mindfulnessben alapvetően a közvetlen tapasztalatainkra vonatkozik, vagyis a testi érzetekre, érzelmekre, gondolatokra (és ez utóbbiaknak is a létezésére, nem a tartalmára!). Nem azt fogadom el, hogy hülyének néznek, lenéznek, megaláznak és így tovább. A magam módján én magam is rendszeresen teszek azért, hogy csökkenjen ez a szisztematikus elnyomás, például lázadok ellene – bár azért az még várat magára, hogy rövid szoknyácskában merjek kilépni a budapesti utcára. (Lehet, hogy ez nem is érdekel.) Az érzéseim és gondolataim azonban csak nekem okoznak örömet vagy nehézséget, vagyis ezekkel nekem van dolgom, más csak korlátozottan tud segíteni. Dönthetek: őrlődöm az ellenállásban és a kapaszkodásban, vagy utat nyitok a szélviharnak, a szennyfolyónak, a földrengésnek – bízva benne, hogy a katasztrófa átélése után megkönnyebbülök. Mindezt szeretettel.