Amíg volt feleségem, és Nógrádban, falun éltünk, hamar kiderült, hogy egy autó nem lesz elég kettőnknek. Ha egyikünket elszólítja Budapest (vagy valami más hely, pl. elvonulást, tanárképzést tartok), a másikunk arra az időre béna kacsává lesz Mátraszelén. Most azt írnám, hogy „hosszas fontolgatás és keresgélés után” vettünk egy másik autót is, de igazság szerint épp ellenkezőleg történt: minimális fontolgatással vettünk egy 2000-ben gyártott Toyota Corollát. Az első autót, amit megnéztünk, meg is vettük. Olcsó volt, régi volt, japán volt, működött, a légkondi is zsír volt – kábé ennyit foglalkoztunk vele. Hogy ég a motorhiba-visszajelző lámpa, hogy május végén is téli gumi van rajta, vagy hogy zabálja az olajat – kit érdekel, olcsó, második autónak jó lesz.
Aztán ahogy megyünk szét a feleségemmel, és az autóktól próbálunk megszabadulni, hamar kiderült, hogy – legalább egy darabig – ez lesz az autóm. Közben eltelt majdnem négy év, de még mindig a régi (téli) gumi van rajta, ezzel jártunk minden évszakban, de most még az én tapasztalatlan szememnek is egyértelmű volt, hogy ezekkel azt abroncsokkal még a legegyszerűbb utazás is orosz ruletté válik. Ezt is meg akartam úszni olcsón, és visszaemlékezve a régi időkre, próbáltam használt gumikat szerezni, de nem sikerült, több hét szervezkedés után is ugyanazokon az abroncsokon állt az autó, és ugyanúgy nem mertem nagyobb utat kockáztatni vele.
Úgyhogy kiválasztottam a lehető legolcsóbb, de internetes vélemények alapján már elfogadható minőségű gumiszettet, és egy weboldalon megrendeltem őket, majd a jelölt időpontban megérkeztem. Két kedves nő fogadott, akiktől rögtön megtudtam, hogy a szokásos hibába futottam bele: nem március, hanem április 7-re rendeltem meg a gumikat meg a szerelést. (Jól ismert mintázatom a dátumok, időpontok összekeverése.) És fullon vannak, jöjjek vissza máskor. „Ó, már megint elrontottam valami dátumokkal kapcsolatos, számítógépes dolgot!” – sóhajtottam fel magamban, és bizonyára nagyon elkeseredett arckifejezést ölthettem (az egész várost át kellett utaznom ezekért az „olcsó” gumikért), mert a nők megszántak, váratlanul kiderült, hogy most rögtön lenne egy „privát” időpont, sőt még a gumik is megvannak, indulhat a szerelés. Nem győztem hálálkodni, a nők meg örülni, hogy így meg lehetett oldani a dolgot. Közös örvendezés.
Úgyhogy elégedetten, a kapott kedvességtől bizalomra kapva sétálgattam fel-alá a szerelőcsarnok előtt, vártam, hogy elkészüljön a szerelés – bent pedig egy szaki szorgalmasan szerelte fel Totyára (így neveztük el a Toyotát, hogy a Peugeot-tól megkülönböztessük, ami pedig a Pepe neve kapta) a gumikat.
Ahogy a szűrt napsütésben sétafikáltam, egyszer csak „az én” szakim és egy másik szaki beszélgetése ütötte meg a fülemet:
– Ma egész nap csak ilyen csóró arcok jönnek a lepattant verdáikkal? – kérdezte a másik szaki az „enyémet”, miközben Totyára mutatott. „Az én” szakim csak megvonta a vállát, aztán a többit már direkt nem értettem, mert inkább messzebb léptem, nehogy meghalljam.
„Hú, én már ilyen környezetben csóró vagyok, Totya meg egy lepattant verda!” – gondoltam magamban. (Totya egyébként tényleg egy lepattant verda, de hatalmas előnye, hogy megy, és kisebb trükkökkel le is lehetett vizsgáztatni.) Éreztem, hogy megy fel bennem a pumpa: elkeseredés, megbántottság, megalázottság, düh keveredett. Először a gondolataim a könnyebbik irányba vittek, és magára a helyre kezdtem haragudni: micsoda egy szemét szerviz. Aztán eszembe jutott a recepciós pultban ülő nők kedvessége meg a negatív kognitív torzítás. A kellemetlent ötször annyira értékeljük, mint a kellemest. Ehhez a helyhez ugyanúgy hozzátartoznak a kedves nők, mint a nem annyira kedves férfiak. Kedvesség, alázás – ugyanaz a hely. „Értékeld a kedvességüket is, ne csak alázást!„ – szólalt meg bennem egy hang. –„Az élet teljessége. Az egyik pillanatban siker és kedvesség, a másikban meg mélyrepülés.”
Akármit gondolt rólam a szaki, gyorsan megcsinálta a munkát, én pedig ezekkel a nagyon is vegyes érzésekkel és gondolatokkal indultam útnak, hogy a várost átszelve visszatérjek oda, ahol mostanában lakom. „Mindenki annyit ér, amennyije van” – ezt sok évvel ezelőtt egy politikus mondta, és emlékszem, már akkor is felszisszentem, pedig az nem nekem szólt közvetlenül. Mindez rögtön azután, hogy valakik nemcsak empatizáltak velem, hanem konkrétan megtámogattak – együttérzés akcióban. Ha ez az együttérző aktivitás nem lett volna, valószínűleg nagyon lógó orral megyek haza, talán még el is sírom magam. Így azonban az élet úgy hozta, hogy látnom kellett: nem egységes a világ, és nem is igaz, hogy minden ember egyforma.
„De hát, Bandikám, mit érdekel téged, hogy ezek a vadidegen emberek mit gondolnak rólad? Hát nem teljesen mindegy? Valószínűleg soha többé nem fogsz velük találkozni, vagy ha igen, fel se ismernétek egymást!” – jutott eszembe, de már ekkor is tudtam, hogy ez nem ilyen egyszerű. A legtöbbünkre nagyon mélyen hat, hogy mások mit gondolnak rólunk – még egy ilyen gumicserés helyzetben is! Minél inkább tele van a szívünk, minél erősebb bennünk az önmagunkkal való együttérzés, annál könnyebben pattannak le rólunk ezek a külsődleges és felületes vélemények. És minél sérülékenyebbek, sebzettebbek, traumatizáltabbak vagyunk, annál könnyebben találnak utat a szív és ész mélyeibe.
Érzelmi és fizikai biztonságérzet. Mik ezek? A fizikai biztonságérzetet az a kiszámíthatóság hozza meg, amelyben tere van a gondoskodásnak. Egy egészséges, másodikos gyerek meg azért érzi magát fizikai biztonságban, mert elhiszi, hogy a szülei, gondozói, tanítói stb. gondoskodnak róla, amikor szükséges. Ugyanez a helyzet az érzelmi biztonságérzettel. Az az elképzelt másodikos gyerek, ha sír, számíthat rá, hogy az anyukája megöleli. Ha fáj neki valami, akkor az ölelésen túl más gondoskodást is kaphat. És így tovább. Felnőtt koromban is megtartottam ezt a gyerekséget, és érzelmileg biztonságban éreztem magam, mert tudtam, hogy ha más nem, akkor majd a feleségem megölel. Persze, nem volt ott mindig, vagy ha ott volt, se volt mindig elérhető, de ez nem volt baj, elég volt a gondolata, hogy van, és amikor ráér, akkor engem meg tud támogatni.
Hogy mennyi energiát, bizalmat, stabilitást és együttérzést adott nekem ez a fix kapcsolat, az akkor derült ki, amikor a feleségem elhagyott. Egy világ omlott össze bennem. Mintha kihúzták volna a lábam alól a talajt. Mintha zenész lennék, és egy olyan világba kerülnék, ahol nincsenek dallamok és ritmusok. Megjött a kihívás, ami Pema Csödrön szerint az élet sava-borsa, legtutibb lényege. Olyan értelemben akár hálás is lehetnék a feleségemnek, hogy ezekkel a cselekedeteivel rámutatott: összekevertem az önmagammal való együttérzést az érzelmi biztonsággal. Azt hittem, hogy ha egy nehéz pillanatban felidézem a feleségem, és ez megmelegíti a szívem, ami erőt ad a nehézséggel való elboldoguláshoz, akkor az önmagammal való együttérzést gyakorlom. Ám az energia ekkor egy elképzelt külső helyről érkezett hozzám. Igaz, az elképzelés is ez én elképzelésem, de így az együttérzést végső soron hozzá kötöttem, én pedig üres maradtam ettől.
Így aztán mikor elment, sok szempontból eszköztelen maradtam, és tizenvalahány év mindfulness-gyakorlás után azzal szembesültem, hogy kénytelen leszek újjáépíteni az önmagammal való együttérzésemet. Az önegyüttérzés csak tőlem függ. Ez a legfőbb előnye az önbecsülésre és egyéb, önértékelésekre épülő személyiségmodellekkel szemben. Arra építem a személyiségemet, hogy egy tökéletlen, hibákkal, hibázással teli, ám szeretetre képes élőlény vagyok? Vagy a sikereimre? Vagy a másokkal való összehasonlításra? Vagy arra, hogy van egy lény, aki mindig szeretni fog (a feleségem)? Vagy arra, hogy mások felnéznek rám, vagy megbecsülnek?
Sokunkban él olthatatlan vágy, hogy mások megbecsüljenek és szeressenek, miközben annak látnak minket, akik vagyunk. Mások. Bárki. Mindenki. Hogy az két szaki ne csak egy csórónak lásson engem a lepattant verdájával, hanem igazán lásson. Ez a vágy sokszor tévutakra visz minket, hisz egy olyan dologra vágyunk, amelyre nincs igazán befolyásunk. Amire azonban van befolyásunk, hogy hogyan állunk önmagunkhoz. Minél több együttérzést adunk magunknak, érdekes módon annál több együttérzést kapunk másoktól. Tényleg!:-D Persze, ha csak azért szeretjük magunkat, hogy mások is szeressenek, akkor egy újabb tévúton járunk, a kulcs az önmagunkhoz való viszony együttérző megélésében van.
Szóval amit mondani akarok, az az, hogy az együttérzés és az önegyüttérzés az alap, amelyre érdemes építeni az életünket. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ne értékeljük és használjuk azokat támaszokat, amelyeket másoktól vagy a körülményektől kapunk. De manapság egyre hosszabb lehet az emberi élet, és a sok évtized során számos jelenséggel találkozhatunk, amelyekkel egyedül kell elboldogulnunk.
Semmi nem pótolja az önmagunkkal való, őszinte, tudatos kapcsolódást. Ennek az életnek a során és különösen a legvégén önmagunkon kívül mindent és mindenkit elveszítünk. Aztán talán jönnek újak, majd akár megint veszteségek, és így tovább. De önmagadon kívül nincs még egy élőlény, nincs még egy értelem, aki átélné mindezt és tanúja lenne mindennek. Ahogy Oriah Mountain Dreamer írja: „azt akarom tudni…, hogy az üres pillanatokban is tudod-e élvezni a saját társaságod”.
