Nemrég fedeztem fel, hogy 1987-től 1989-ig (13 évestől 15 éves koromig) ún. „politikai naplót” írtam, ami nem volt más, mint az akkor elérhető hírek összefoglalása. Egy nagy méretű, kockás spirálfüzetet képzelj el, ahol már a mai dőlt betűs kézírásommal mindennap vagy majdnem mindennap leírtam, hogy mik a politikai hírek. Ezek szerint hiába éltem az isten háta mögött, egy poros-sáros faluban, már akkor érzékeltem, hogy itt valami lesz. Engem nagyon izgatott, mi folyik a politikában, de körülöttem csak nagy kevés embert érdekelt igazából, hogy mi is ez. Annak idején a rendszerváltás inkább megtörtént velünk, és nem megcsináltuk, mint ezt a mostanit.
A vasárnapról hétfőre virradó Budapest utcáin kószálni elképesztő élmény volt. Én még ilyet nem is láttam, de hogy még a részese is lehettem – hát, igazán hálás lehetek a sorsnak. Eddig a napig ritkán érzékeltem, hogy annál jóval több érték köt össze az emberekkel, mint az anyanyelv, a pörkölt vagy a szokásos falusi-városi utcaképek. Annyira megnyugtató, hogy ennek a változásnak a fiatalok voltak a motorja. Az előző rendszerváltáskor én is ugyanolyan fiatal voltam, mint sokan, akik most velem ünnepeltek az utcán, de például emlékszem, hogy 1989. október 23-án, mikor kikiáltották a köztársaságot, nekem mint diákszerkesztőnek harcot kellett vívnom a tanári karral, hogy az iskolarádió (értsd: minden osztályteremben lévő hangszórók hálózata) élőben adhassa a rádióközvetítést. Emiatt meg kellett szakítani a tanítást, és később megtudtam, hogy egyes tanárok ki is húzatták a konnektorból a hangszórókat, mondván, nincs itt semmi látni-, pontosabban: hallanivaló, „inkább vegyünk elő egy lapot, és diktálom a feladatokat, gyorsan írunk egy röppentyűt”.
A mostani rendszerváltás más lett. A mai fiatalok sokat tanultak róla – a saját bőrükön érzett tapasztalatokból –, hogy hogyan érdemes egymáshoz viszonyulni. És megélték – megéltük! –, hogy nem a fejünk fölött döntöttek, hanem a kezünkbe tudtuk venni legalább a sorsunk egy részét. Nagyon fontos volt, hogy ezt megünnepeltük, erre a balsorssal, búval, bajjal töltött országra nagyon is ráfért.
És ha már itt az új világ, akkor lenne egy kezdeményezésem, ami az egymás közötti és a nyilvános kommunikációt érinti. Mi lenne, ha figyelnénk rá, hogy csak akkor hagyják el csúnya szavak a szánkat, ha az feltétlenül indokolt? Mi lenne, ha nem feltételeznénk azt eleve, hogy a más véleményen lévő ember rosszat akar vagy hülye? Mi lenne, ha a nyilvános térben különösen megválogatnánk a szavainkat, hogy ne legyen bántó másoknak? Úgy értem, néha egészen értem az indulatot, ami egyes ilyen megszólalásokban megjelenik, de még ha osztozom is az indulatban, már hallani, olvasni is nehéz a nyomdafestéket nem tűrő szavakat. Nemcsak arra gondolok, hogy picsa, kurva meg szar, hanem arra is hogy pszichopata, nőverő, csicska – amiket a tévében még nem sípolnak ki 12-es karika esetén, de talán most te is megérzed, milyen nehéz ezeket a szavakat állításokban hallani: „X. Y. ennek meg annak a csicskája.”
A csúnya szavaknak szerintem megvan a maguk helye az életben. Én is szoktam, még mindfulness-foglalkozásokon is csúnya szavakat mondani, de nem állandóan, hanem jelölt helyeken, színezésképpen. Néha még elnézést is szoktam kérni előre: „tisztesség ne essék szólván, ez elég szar”. Félreértés ne essék: nem arra biztatlak, hogy engem utánozz, hanem inkább arra, hogy fontold meg, mi is az okos, sőt hasznos beszéd.
„Helyes” beszéd. A mindfulness alapjául szolgáló buddhizmusban ez a nemes nyolcrétű ösvény egyik rétege. A helyes beszéd ebben a kontextusban nemcsak azt jelenti, hogy igyekszünk az igazat mondani és őszinték vagyunk. Hanem azt is, hogy elkerülöm az éles, bántó, ítélkező, egyoldalúan minősítő szavakat:
- igaz-e, amit mondok?
- őszinte vagyok-e? (ami nem teljesen ugyanaz, mint az igazság kimondása)
- jókor mondom-e, amit mondok? használ-e a helyzetnek, vagy inkább most nem ennek van itt az ideje?
- úgy mondom-e, hogy azt a másik be tudja fogadni? vagy rögtön azzal kezdem, hogy „te egy idióta vagy, mert…”, „hogy lehet ezt ilyen szarul csinálni?”, „az a baj veled, hogy…”, „ne így csináld, hanem…”?
Az elmúlt években , sőt egyenesen évtizedekben a csapból is az ítélkező kommunikáció dőlt a nyilvános térben. Egymás minősítése, megítélése, elítélése. Talán most már elég ebből. Nyilvános megszólalásaink ritkán kontrollálatlanok, a legtöbbet le kell írni, föl kell venni, nem arról van szó, hogy „kiszaladt a számon”. Sőt egy csomó netes felületen utólag is módosíthatunk. Úgyhogy akár kezdhetjük ez a tudatos beszédet a közösségi médiában.
De persze az a leghasznosabb, ha egyszerre, mindenhol kezdjük. Otthon, a munkahelyünkön, a barátainkkal, a boltban, az utcán, a buszon, az autóban. Valószínűleg lesznek kihívások, hiszen a tudatos kommunikációnak van egy pár eszköze – én-üzenetek, önreflexió, mi-központ és így tovább –, és nem biztos, hogy mindig a leghasznosabbra találunk rá, de nem kell csüggednünk. Ha azonban bennünk van a szándék, akkor újra és újra nekifuthatunk (végül is ez a mindfulness-gyakorlás szíve), és az eredmény egy olyan tér lehet, ahol nem kell mindennap küzdenünk azért, hogy az egyes ember elismerésre találjon. És talán időnként örömmel nyugtázzuk, hogy „wáó, kiálltam magamért, az értékeimért”, „úgy tudtam határokat húzni, hogy azzal nem bántottam meg fölöslegesen másokat”, „szelíden és nyitottan el tudtunk beszélgetni ezzel az emberrel, pedig nagyon más a véleményünk a dolgokról”.
A tudatos kommunikáció alapja a STOP-gyakorlat:
- Stop. Vagyis tarts szünetet, és állj meg.
- Horgonyozz.
- Vizsgálat: mi van most velem, bennem?
- Mi lenne most a hasznos/helyes/okos lépés?
Talán most úgy tűnik neked, hogy élő beszélgetés közben ezt nem tudod megcsinálni, de ha eljössz a május végi, különleges, nagyon nem csöndes gyakorlónapra, akkor talán azzal a tapasztalattal távozol, hogy legalább időnként igenis képes vagy erre, még stresszes helyzetben is. A gyakorlónapon a tudatos kommunikáció összes többi elemét is gyakorolni fogjuk, így már lesz alapunk rá, hogy a mindennapi életben is kísérletezni tudjunk velük.
A tudatos kommunikáció nem arról szól, hogy mindenkinek mindent megbocsátunk, és a mások viselkedését meg az egyéb körülményeket csak úgy elfogadjuk. Nem. Emlékezz: a saját közvetlen tapasztalataink (érzések, gondolatok) elfogadását, megélését gyakoroljuk, de úgy, hogy közben tudjuk, mit akarunk, hová tartunk. Most sok ezer, de lehet, hogy akár több tízezer ember van ebben az országban, akinek ez a rendszerváltás azt is jelenti, hogy végre vége annak az időnek, amikor akár egy „hangosabb” (értsd: a száját be nem fogó) átlagember is azzal találkozhatott egy szép napon, hogy a propaganda médiája kipécézte, és ismeretlen emberek gyűlölet- és hazugságcunamit zúdították a nyakába – na, meg a családjára. Biztos vagyok benne, hogy csak ennek az egy mondatnak az elolvasását is érzed most valahol a testben: talán gyomorgöcs, ökölbe szorított kéz – mit tapasztalsz most?
Szerencsére én nem éltem át ilyesmit, de el se merem képzelni, milyen érzés lehet arra ébredni, hogy ismeretlen emberek haragszanak rám a Facebook-posztom alatt, vagy hogy megszégyenítésül kiírják a nevem az újságba, mondjuk, azzal gyanúsítva, hogy pedofil vagyok – miközben én csak élhető körülményeket szeretnék. Gondolj bele, itt néha még 18. életévüket be se töltött serdülőket is gyaláztak olyan platformokon, amelyeket százezrek, milliók olvasnak. Természetes, hogy erről beszélnünk kell, és az is természetes, hogy most sokan számonkérését követelnek. Ám nagyon nem mindegy, hogy hogyan beszélünk erről, különösen azokkal, azoknak, azokról, akiket felelősöknek tartunk.
„Undorító .” – Ez csak egy minősítés, aminek semmi más célja nincs, mint hogy megalázza a másikat. Ugyanilyen eszközöket használ a propaganda. „Undorító, amit csináltál.” – Ez legalább már nem a személyt, hanem a cselekvést minősíti, de ettől még csak az indulat kifejezésére jó. Mi lenne, ha másképp fogalmaznánk? „Megéltem, hogy megfosztasz az emberi méltóságomtól.” „Életem mélypontja volt, hogy az emberek elhitték az általad terjesztett hazugságokat.”
Mondd ki hangosan a következő mondatokat: „Egy undorító féreg vagy.” „Totál kikészültem, amikor a hazugságaiddal megaláztál.” Melyiket milyen érzés mondani? Mikor fejezed ki igazából, ami benned van? Igen, sokszor „a másik tehet róla”, amiért ez vagy az történik velünk. A történések tapasztalatai azonban már bennünk jelennek meg. Hiába valódi a felelőség azért, amit a másik okozott, a nehéz tapasztalattal mi is találkozunk, és nekünk van dolgunk vele. Nagyon nem mindegy, hogyan fejezzük ezt ki önmagunk és mások felé. Minél konrétabb, amit mondunk, minél inkább én-üzenetben fogalmazunk, annál inkább azt érezhetjük, hogy kifejeztük az érzéseinket, és közben hűek maradtunk a saját értékeinkhez.
A harag, neheztelés, bosszúvágy, megvetés, lenézés mind-mind olyan érzelmek és viselkedések, amelyek mások ellen irányulnak. De nekem magamnak okoznak szenvedést és nehézséget. Nekem nehéz, ha bosszúvágy van benne,. Persze, ideig-óráig megélhetem, hogy a bűnös elnyerte méltó vagy nem méltó büntetését, helyreállt a világ rendje, minden olyan, mint egy népmese vége, akár káröröm stb. De ha fenntartom a neheztelést – mert például elmaradt a büntetés vagy elégetelennek találom –, ha hosszan ezzel nehezteléssel vagyok, ha újra és újra ezen rágódom – „ó, az a szemét tolvaj meg a mi pénzünkből vígan él Dubajban, miközben én a Balatont is alig tudom kigazdálkodni” –, akkor már csak magamnak okozok újabb és újabb szenvedést.
Ha szándékosan és tudatosan gyakoroljuk, akkor szerencsés esetben nem egy mesterséges, forszírozott folyamat a tudatos kommunikáció – úgy csak egy nyögvenyelős, mesterséges, „csinált” közlésfolyamathoz juthatunk el. A gyakorlásunkra és és az öngondoskodásra épül. Bárki szuper eredményeket érhet el, aki beleteszi az időt, energiát és figyelmet mindebbe.
