Szóval az úgy kezdődött, hogy kamaszkoromban nagyon megkedveltem a klasszikus zenét. Ez egy véletlenből, szinte viccből alakult ki. 15 évesen életemben először el kellett hagynom a családomat. Karácsondról Egerbe költöztem, és csak hétvégente látogattam haza. Új emberek, új barátok, új ismerkedések, új kapcsolódások. Mikor az egyik új barátommal haverkodtunk, megbeszéltük, hogy ki milyen zenét szeret – ez akkoriban nagyon fontos téma volt ebben a korban (gyanítom, most is). Kiderült, hogy nem is lehetne távolabb a zenei érdeklődésünk. Ő a legsúlyosabb, hörgős metált szerette (pl. Slay), én meg a lehető legkormeszebb diszkót, még a Modern Talkingot is, pedig az addigra már cikinek számított még diszkós körökben is. 1988–89-et írtunk. „Nincs még valami más, amit szeretsz?”
Elgondolkoztam, és brahiból bemondtam, hogy Beethoven. Alapos (bár alázós) énektanárom volt, abszolút emlékeztem a szerzőtől művekre, de az nettó hazugság volt, hogy én Beethovent szoktam hallgatni. Mivel nem akartam beégni, elkezdtem a rádióból Beethoven-műveket felvenni, egyre jobban beleástam magam Beethoven életébe és művészetébe, még valahogy egy menő lemezjátszót is sikerült szereznem (erősítőre már nem volt pénz:-), könyveket vettem, és mivel jól tudtam másolni, rajzoltam egy A/2-es Beethoven-posztert is, az kikerült a falamra. Úgy bántam Beethovennel, mint egy popsztárral – hozzáteszem, saját életében maga Beethoven sokat is tett ezért a bánásmódért.
Beethoven volt a kapudrog a nyugati klasszikus zenébe, egy idő után nem volt megállás: a 17.-től a 20. századig (akkor még nem volt 21.), amit és akit tudtam, fölfedeztem. Az ún. programzene Beethoven nyomán indult újra igazán. Ha nem érted, mi az a programzene, akkor gondolj a Négy évszakra. Zenében meséli el a négy évszak hangulatát, néha csak a hangulatot, néha konkrét események megidézése is ott van benne: csiporászó madárkák, kitörő, majd lecsendesdő vihar és így tovább. Beethovennek is van egy hasonló, 6. (Pastorale) szimfóbiája, amely az egyszerű emberek – pásztorok és társaik – mindennapi életét mutatja be, itt is van madárcsicsigés, vihar, de még egy igazi, paraszti táncmulatság is.
A 19. század romantikus zenészei – Berlioz, Liszt, Csajkovszkij és sokan mások – ezt még tovább fejlesztették, úgyhogy már konkrét sztorikra, irodalmi művekre írtak programzenét. Néha a hangulat átadása volt csak a lényeg, néha a történések konkrét elemei is megjelentek hangformában. Fiatalabb koromban imádtam Csajkovszkilj 1812 c. nyitányát, amely Napóleon oroszországi vereségét dolgozza fel. Már kamaszként is tudtam, hogy rajongásom részben irónia, Csajkovszkij ugyanis nem vacakolt. A vonósok, fúvósok, ütősök stb. szerepeltetésén kívül a zenekar része lett egy konkrét ágyú is. Először ezért csak szabadtéren adták elő, mert csak igazi ágyút tudtak használni (gondolj bele, 19. század második fele), de én voltam olyan modern előadáson (azt hiszem, a Zeneakadémián), ahol valami átalakított ágyút használtak, az is jó nagyot szólt, de nem emlékszem, hogy nagy lett volna a füst, de azért volt valamennyi.
Úgyhogy megvolt az alaptudásom, de engem magamat is meglepett, amikor kitaláltam, hogy programzenét mixelek a múlt és a jelen magyarországi történéseinek a feldolgozására – trance, techno és house alapokon állva. Mikor egy barátomnak elmeséltem, hogy milyen tételek lesznek, ő lelkesedett, de hiányolta belőle a múlt feldolgozásának és a gyásznak a részét. Csak pár nappal voltunk április 12. után, és először nem is értettem, miről beszél. Aztán ahogy mentek előre az események, ahogy egyre inkább előtérbe került a múlt feltárása, egyszer csak magamon is éreztem, hogy „hoppá, Bandikám, itt valami nagyon súlyos van benned is”.
Tudod, nekem volt egy olyan, önmagamnak szóló, belső mítoszom, hogy én nagyon jól átvészeltem az elmúlt 20–25 évet. 2002 óta nagyon figyeltem, hogy sose legyen köze a munkámnak az államhoz. Az állam már akkor is maga volt a kontraszelekció. Folyton volt barátnőm vagy feleségem, akikhez hűséges voltam, vagyis a meleg oldalammal nem kellett törődnöm. Bár kellemetlenül érintett, hogy a melegeket és az LMBTQ+-közösség tagjait egyre jobban megalázzák, azzal nyugtattam magam, hogy ez engem nem érint, hiszen ugyan vonzódom a fiúkhoz, de egy nővel élek, akihez hűséges vagyok, ő is hozzám (gondoltam). És csak most, hogy az egésznek kezd vége lenni, veszem észre, hogy mennyire megviselt a mögöttünk álló 16 vagy még több év.
Egy csomó helyzetben nem mertem, nem tudtam önmagam lenni. És nemcsak mint alternatív szexualitású ember – másképp sem. Mikor az egyébként jóravaló, de nagyon naiv, mátraszelei szomszédom nekiállt szidni az arabokat meg a muszlimokat meg a migránsokat, én csak annyit tudtam mondani, hogy „ugye, nem gondolod komolyan, hogy bárki idejön elvenni a munkádat, ide, Nógrádba, ahonnan nem győznek menekülni a fiatalok, mert nincs munka, nincs megélhetés!” Nem mondtam, hogy „a migráns, az nem migráns, hanem menekült, és nekünk az a legmélyebb emberi kötelességünk, sőt: létezésünk lényege, hogy gondoskodunk embertársainkról, együttérzünk velük, pláne ha egy évtizedes polgárháborúból, a földi pokolból menekülnek”. Jó, azért 2022-ben, amikor fancsali képpel azt mondta nekem (már ő se hitt benne) a választások utáni reggelen, hogy „azért jó, hogy ez az Orbán győzött, nem?!”, már megmondtam neki, hogy „nagyon nem, és ezt még te is nagyon meg fogod bánni” (meg is bánta, biztos vagyok benne, hogy idén már másra szavazott).
Ráadásul a közvetlen környezetemben, sőt a legszűkebb családomban is voltak emberek, akik a NER-ből éltek. Oké, ők ebből a fizetésből nem vettek Lamborghinit meg palotát, de azt például megtehették, hogy ha volt munka, dolgoztak, de általában nem volt sok munka, cserébe volt például egy keretszerződés, és akkor is járt a pénz, ha épp nem csináltak semmit. Általában semmi nagyon cikit, de azért, ha nem volt más lehetőség, a gáz (értsd: gyűlöletkeltésben utazó) munkákat is megcsináltak. Több, hozzám közeli ember életében végignéztem ezt a folyamatot. És mikor nyíltan erre a témára került a szó, én a számat húzva csak annyit tudtam mondani, hogy „hát, én ezt már nem csinálnám, de nem akarok senki felett ítélkezni”.
Mikor nemrég ezeket legelőször végiggondoltam, fizikailag is rosszul lettem. Rámjött az émelygés, hányinger, félbe kellett szakítanom a takarítást, és le kellett ülnöm, hogy jobban legyek. Tudom, tudom: sokaknak nem volt sok lehetőségük másból megélni. De akikről most én beszélek, azoknak igenis volt. És nem olyan emberekről beszélek, akik jobb híján elmentek kubikus munkára Mészáros Lőrinc útépítő cégéhez. Nem. Olyanokról, akik tevőlegesen, például a technikai hátteret biztosítva járultak hozzá a gyűlölködés terjesztéséhez. És én mégsem mondtam egyiknek se: „te, ne csináld, ezt nagyon meg fogod bánni”. Szerencsére épp a pszichológusnál volt jelenésem a rosszullét után, akivel átbeszéltük, hogy talán túlzottan magamra veszem a felelősséget e téren, hiszen meglett felnőttekről beszélünk, akik egyébként abszolút belátták, mit tesznek, csak épp könnyebb volt behunyni az egyik szemet.
Amit én most tapasztalok, azt – biztos vagyok benne – most tapasztalják ebben az országban. Most esik le nekünk, hogy a rendszer mennyire átformált minket. Nem tudom, te hogy vagy vele, de én most gyakran úgy érzem magam, mintha egy végtelen, föld alatti, fény nélküli utazásról térnék vissza a bolygó felszínére. Kilépek az alagútból, hunyorgok a fénybe, még nem látok mindent pontosan, váratlanul az évek óta nem látott nap sugarai cirógatják a bőrömet, hirtelen színek nőnek ki a térből, néha szinte fel se tudom fogni, mi történik. És hirtelen eszembe jut az mögöttem álló utazás. Mikor kezdődött? Egyáltalán mikor kerültem a föld alá? Mióta nem láttam már a napfényt?
Igaza volt a barátomnak: a veszteségek feldolgozása csak most kezdődik. Emberi kapcsolódások elvesztése és önmagam legalább részbeni elvesztése. Mit és hogyan lehetett volna másképp csinálni? Egyáltalán lehetett volna? Abba vetettem a bizalmamat, amit Rúmi írt: „Tegnap okos voltam, és meg akartam változtatni a világot. Ma bölcs vagyok, és meg akarom változtatni önmagam.” De vajon nem csalás-e ilyen szlogenek mögé bújni, amikor elérkeztünk belső erkölcsi határainkhoz? Félreértés ne essék: ez csak hangos gondolkodás, nem állítok semmit, nem is merek. Az biztos, hogy sok közös emberi tapasztalat összeköt minket. És sok közös magyarországi tapasztalat is összeköt minket.
Bárcsak úgy lehetne továbblépni, hogy egyszerűen csak lezárjuk a múltat, és agyő, elmúlt évek! De mi, emberek valamiért nem vagyunk erre képesek. Úgyhogy a most sok helyen kezdődő építkezés mellé megkapjuk a múltfeldolgozás nehéz feladatát is. De ha végzünk vele, könnyebb lesz – ebben biztos vagyok. „rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk, és nem is kevés”.
Ha bármelyik mindfulness-programomra eljössz, ott nem fogok se történelemről, se politikáról, se NER-ről, se hasonlókról beszélni, de még house vagy trance vagy techno se lesz. Csak érzelmekről, gondolatokról, testről és tudatos válaszokról meg automatikus reakciókról. Szerencsére ezek tapasztalása mélyebben köt össze minket, mint bármi más. Ha pedig kíváncsi vagy, hogy technóból, trance-ből, house-ból hogy lehet olyan programzenét mixelni, amely feldolgozza a múlt, a jelen és a jövő történelmét, akkor ezen a linken már el is kezdheted hallgatni.