A mindfulnesstanár betegsége

Az utóbbi fél-egy évben azonban a helyzet radikálisan megváltozott, és a betegség hű társammá vált. Én ugyan már legszívesebben elhagynám ezt a cafkát, sőt kidobálnám a cuccait az ablakból az utcára, mint egy „valamirevaló” magyar filmvígjátékban, de ő nem ereszt, és ő az erősebb. Volt már olyan nemrég, hogy egy héttel el kellett halasztani a tanfolyamok kezdését, hogy legalább egy kicsit szusszanhassak. Egyéni klienseim is rendszeresen megtapasztalják, hogy variálok az időpontokkal az aktuális állapotomnak megfelelően. Vagyis az utóbbi időben az a normális, hogy beteg vagyok, és az a kivételes, amikor egészségesnek tűnök. Az irónia az az egészben, hogy tulajdonképpen ez teljesen beleillik a világképembe. Már régóta tervezek írni egy egész könyvet arról, hogy a betegség a normális – egészséges embert lassan már csak nagyítóval lehet találni a földön. De amikor ez engem személyesen érint – na, persze, akkor beindul az ellenállás ezerrel.

Ha már van valamennyi rutinunk a mindfulnessgyakorlásban, akkor sokan hajlamosak vagyunk annak a reményében gyakorolni az elfogadást, hogy amikor elfogadjuk a nehézséget, az el is múlik azonnal. Azonban a valódi, Tara Brach szavaival: „radikális” elfogadás nem ez. Ha a változás reményében gyakoroljuk az elfogadást, akkor tulajdonképpen csak erőlködünk, és ha érünk is el eredményeket, azok ideiglenesek lesznek. Valójában azzal a kihívással szembesültem, hogy ez a helyzet azt követeli tőlem: tegyem a betegséget az identitásom részévé. Amikor találkozunk a cukorbeteg, Parkinson-kóros, szklerózis multiplexes vagy más, krónikus, gyógyíthatatlan állapotokban lévő barátainkkal, akkor – legalábbis ha felfogtuk, miben vannak – nem kezdünk el arról beszélgetni velük, hogy jaj, de jó lesz, ha meggyógyultak. Max abban reménykedhetünk, hogy könnyül az állapotuk, vagy nem lesz rosszabb.

Az én krónikus állapotom is ilyen. Persze, reménykedhetek benne, hogy majd könnyebb lesz, kívánhatom is magamnak, de egy idő után egyszerűen irreális, önmagamban is visszatetszést keltő abban reménykedni, hogy meggyógyulok, mivel a figyelmemet teljesen kiviszi a jelenből az elképzelt jövőbe, és így még a kellemes meg semleges tapasztalatok is tompává válnak. A reménykedés, illetve a hosszú távon is fenntartott gondolkodás, tervezés, megoldáskeresés kimeríti az erőforrásaimat, mivel végig a jelen megváltoztatásán agyalok vagy pedig azon, hogy milyen rossz, ami most van.

A jelentudatosságot nem az itt és most kedvéért gyakoroljuk – ó, nem. Én legalábbis nem   Ez csak eszköz. A jelenlét ugyanis örömet hoz. Rövidebb-hosszabb gyakorlás után észrevehetjük, hogy a jelenlétnek öröme van – egyszerűen megkönnyebbülés, hogy a jelenben időzhetünk még akkor is, amikor nem kifejezetten kellemesek a tapasztalatok. És a jelenlétnek hatalma, ereje van, hiszen – Jon Kabat-Zinn szavaival – a jelen az egyetlen idő, amikor tanulni, gyógyulni, dönteni, változtatni, másképp dönteni, életet élvezni tudunk. Szuper dolog visszaemlékezni a régi, szép időkre vagy elképzelni a fényes jövőt – de ezekben végig ott van a jelen-nem-lét.

Ha tehát a jelentudatosságot választom, akkor a radikális elfogadás azt jelenti, mint az Anonim Alkoholistáknál a beköszönő: „Sziasztok, Bandi vagyok, alkoholista.” „Sziasztok, Bandi vagyok, krónikus, gyógyíthatatlan beteg”. Az alkoholista Bandi lehet, hogy egy kortyot sem ivott 10 éve, de tudja, hogy nem kockáztathatja az alkoholfogyasztást (habár aki ennyi ideje tiszta, gyakran már nem is kívánja). A krónikus beteg Bandi lehet, hogy ebben a pillanatban nem is olyan beteg, de az elmúlt 11 év tapasztalatai alapján pontosan tudja, hogy ez bármelyik nap bármelyik percében megbillenhet.

A reménykedés elengedése. Tudom, ez elsőre rettenetesen hangzik, de ha nincs valódi, megélhető lehetőség a változásra, akkor a reménykedés vágyakozássá, sóvárgássá, a remélt, egészséges állapotba való kapaszkodássá válik, és máris a szenvedés sűrűjében találom magam. Nem egyszerűbb puhítani ezt az ellenállást azzal, hogy azt mondom magamnak: „ez most nehéz, lehet, hogy még nehezebb lesz, talán könnyebb is, de kevés ráhatásom van, úgyhogy legyek most kedves önmagamhoz”?

Thich Nhat Hanh szerint a „cselekvő remény” – tehát amikor tudunk tenni azért, hogy jobb legyen a jövőben – táplál minket, hiszen megélhetjük, hogy konkrétan cselekszünk a jobb jövő érdekében. Ám ha már kiürültek a cselekvés csatornái, akkor a tudat elfoglalt cselekvő módja fog ebbe a térbe belépni, és aktivitás helyett gyakran csak az agyalást tudjuk megélni, hiszen már nincs tenni, mint elfogadni.

Vajon neked mennyi belső erőforrásodat köti le, hogy reménykedéssel, vágyakozással a jövőben tartod a figyelmet, miközben a jelent csak tompán érzékeled? Vajon az élet melyik területein dönthetnél úgy, hogy kíváncsian megnyílsz a kellemetlen felé, hisz a tapasztalat azt mutatja, hogy úgyse tudod megváltoztatni? Talán egy kellemetlen, pusztítónak tűnő munkahely megváltozik, ha kíváncsibb vagy az ellenségesnek tűnő emberekre? Talán egy krónikus állapot is elviselhetőbb, ha kedvesen fordulsz önmagadhoz? Talán egy uncsinak tűnő tevékenység is élvezetesebbé válik, ha jelen tudsz benne lenni az öt érzékeddel? Vagy egy feladat pusztán attól elviselhetőbb lesz, hogy legalább ideiglenesen megkérdőjelezed a vele kapcsolatos ítéletedet?

Ki tudja, mit hoz a holnap… De a jelen itt van, most tudsz másképp viszonyulni, nem holnap…

A mindfulnesstanár kollégák körében sem vagyok egyedül azzal, hogy a betegség és annak fenyegetése a mindennapjaim hű társa. A belső tanár podcast 21. részében Sebestyén Péter tanártársammal beszélgettünk krónikus betegségről, mindfulnesstanári létről, a tudatos jelenlét gyakorlásának kihívásairól és örömeiről,  ezt láthatod, hallhatod, ha a cikk aljára görgetsz.

A bevezetőben Karinthy Frigyes Előszó c. versét idéztem. A köztudatban főleg humoros művek szerzőjeként számon tartott írót és költőt ugyanakkor a „hivatalos” magyar irodalomtörténet már régóta a Nyugat első nemzedékének a legnagyobbjai közé sorolja. Az első nemzedékhez tartozó nyugatosokat összeköti, hogy többen is – Kosztolányi, Babits és Karinthy is – az ötvenes éveik második felében találkoztak azzal a rákos betegséggel, amely aztán az életüket befejezte. Az Utazás a koponyám körül története például Karinthy saját agytumorának a műtéte körül forog, az író utánozhatatlan stílusában.

Ebben az időszakban keletkezett a Nem mondhatom el senkinek…, ami amennyire én rálátok erre, egyedülálló Karinthy életművében. Nagyon miknimális irónia és humor – közben eszköztelenség, egyszerűség, mindenféle rafináltság mellőzése, szinte balladai hangvétel, ugyanakkor telistele utalással a magyar irodalom lényegére:

Karinthy Frigyes, Előszó