(2026 júliusi hírlevél)
Az utóbbi pár évben valamiért eléggé nehezen megy, hogy a meghirdetett elvonulásokat meg tudjam tartani. Visszatérően keresgélek, variálok, hogy mit kellene másképp csinálni. Próbálkoztam rövidebb elvonulások hirdetésével, más időponttal (egy teljes hosszú hétvége), a több mozgással, kevesebb üléssel, aztán azzal is, hogy megtörve a csöndet kommunikációs gyakorlatokat építettem be (idén augusztusban is így lesz) – de egyelőre semmi sem látszik igazán működni, mert valahogy egyre kevesebb a résztvevő, az érdeklődő…
Aztán akárkivel konzultálok erről, mindig az a vége: hogy valószínűleg nem rontok el különösebben semmit, egyszerűen vannak az életnek olyan részei, amelyekre nincs semmilyen befolyásunk. De ha te most úgy gondolod, hogy tudod a megoldást erre a megakadásomra, nagyon örülnék neki, ha megosztanád velem. Komolyan! 🙂
Egyszer a kollégám, akivel évekig vezettünk együtt táborokat, megkérdezte tőlem, hogy a különféle munkáim közül – tanfolyamok, szupervíziók, tanárképzések, elvonulások – mit élvezek a legjobban. Ő biztos volt benne, hogy a tanárképzést választom, én azonban habozás nélkül rávágtam, hogy az elvonulások vezetését. Pedig egy elvonuláson mindig van egy-két ember, akinek extra, időnként akár napi egy-két órás támogatást kell nyújtanom, mert váratlanul (vagy akár várhatóan) krízisbe kerül. De épp ez a lényeg ebben: az őszinteség. Egyszerűen kijön, kibukik belőlünk az igazság. Ez nem valamiféle magasztos, felsőbbrendű igazság, hanem a pillanat igazsága: ezt érzem, így vagyok, ezek a gondolatok vannak velem.
Mi, emberek annyira szeretnénk jól lenni. Annyira szeretnénk a kellemesre, a „pozitívra” fókuszálni. Annyira szeretnénk, ha már ezen vagy azon túllennénk végre. És ilyenkor hajlamosak vagyunk önmagunknak is mellébeszélni, mismásolni, akár kisebbeket füllenteni. Egy elvonuláés keretei között ez nem egy. Ledőlnek a falak, a magasra épített gátak, és utat talál magának a létezés és érzékelés folyama.
Amikor úgy kapcsolódunk önmagunkhoz vagy máshoz, hogy közben fölvállaljuk a sérülékenységünket – azok az igazán megélt pillanataink. Ekkor vagyunk igazán emberek, valódi érző lények.
Szóval elvonulni jó. Elvonulást vezetni jó.
Életem legelső elvonulása egy ún. dzogcsen-elvonulás volt 2013 májusában. Akkor még épp csak ismerkedtem a meditáció műfajaival, a mögöttük álló igazságokkal és egyéb elméletekkel, a buddhizmussal – talán még fogalmam sem volt, hogy létezik a mindfulness megközelítése is. Cserébe viszont nagyon lelkes voltam.
Az elvonulás előfeltételei között szerepelt a dzogcsen személetének az ismerete is. Akkor már javában volt internet, de azért nem volt ennyire részletes és kiterjedt. Úgyhogy ezek alapján megpróbáltam összetenni magamban, hogy mit is jelenthet ez a tibeti szó, de aztán kénytelen voltam megírni Keith Dowmannek, az elvonulás vezetőjének, hogy igazából fogalmam sincs, mi az a dzogcsen. „Semmi baj – írta Keith –, akkor találkozzunk előtte egy-két nappal, és elmagyarázom.”
Azt eddig nem említettem, hogy mivel úgy képzeltem, hogy az elvonulásnak fontos része, hogy jó messzire elmegyünk otthonról, én egy krétai elvonulásra jelentkeztem. „Sose voltam Görögországban – gondoltam (tényleg, azóta se) –, legalább látok belőle valamit.” Emiatt azonban az egy-két nappal korábbi találkozót Keithszel Athénban kellett megejteni, úgyhogy akkor már megnéztem az Akropoliszt, és élveztem, hogy május elején viszonylag kevesen voltunk az amúgy zsúfoltságáról híres ókori romoknál.
Mikor találkoztunk, Keith és az asszisztense, egy kedves, velem egykorú, mexikói nő, elvittek „egy fontos emberhez” vendégségbe. A fontos ember egy nagy szakállú, ősz, nyugalmazott, görög, egyetemi tanár volt, aki enciklopédiát készült összeállítani a buddhizmusról. Erről szólt kettejük angol nyelvű beszélgetése – az asszisztens meg én főként csak intelligensen néztük és hallgattuk kettejük eszmecseréjét, habár a lány azért sokat többet értett belőle, mint én. Aztán elbúcsúztunk, és mire észbekaptam, rájöttem, hogy egy szó sem esett arról, mi a dzogcsen. Pláne mi a „radikális dzogcsen” – mert Keith abban utazik. „Sebaj – gondoltam –, na, majd ott elmagyarázza.”
Az elvonulást Krétán, a hegyek között, erdők ölelésében tartottuk. Egyetlen állandó építmény volt, mi, elvonulók sátrakban laktunk. Az instrukció az volt, hogy egymástól akár több száz méter távolságra legyünk, és ne lássunk rá egymásra, ha lehet. Ez nekem nagyon tetszett, pláne, mikor Keith javasolta, hogy amikor csak tehetjük, meztelenül gyakoroljunk és nyugodtan ordibáljunk jó nagyokat. A 10 napos elvonulás első három napja nem volt csöndes, aztán elvileg azzá lett. Azért csak elvileg, mert túl nagy fegyelem vagy önuralom nem volt, rendszeresen meg kellett küzdenem a csöndemért a pletykára mindig éhes, gyárkéményként füstölő (valamiért ott mindenki dohányzott), hetvenes, görög asszonyokkal.
Azt nem árulom el, hogy mit is kellett gyakorolni, de a lényeg, hogy nagyon sokat voltam teljesen egyedül, és az az igazság, hogy néha színesítettem a gyakorlásomat sima légzésfigyeléssel, mert olvastam, hogy az nagyon fontos (egy totál másik hagyományban:-). Arról azonban végig egy szó se esett, hogy mi a dzogcsen szemlélete. Vagy ha esett, én nem értettem, hogy arról esik. Csak gyakoroltam, azt olvastam, ez elég lesz, nem az intellektuális megértés a lényeg. Mikor a tíz napnak vége lett, én föltettem egy kérdést, aminek hallatán Keith rám förmedt: „Te egy szó se értettél meg a dzogcsenből!” Hát, tényleg nem, akkor még nem, kicsit leforrázva is éreztem magam: „teljesen hiába kínlódtam itt?” De lett az elvonulásnak egy pár nagyon furcsa mellékhatása.
Egészen addig ugyanis nem voltam meg zene nélkül. Mindig zenének kellett szólnia, a lakásban, a fülemben, a biciklin, az autóban. És nem épp tinglitangli zenék: főleg Handel, Mozart, Bach, főként az énekes zenék (operák, kantáták, oratóriumok stb.). És közben olvasás. Ha nem volt semmi dolgom, akkor valószínűleg zenét hallgattam, és közben mondjuk Dosztojevszkijt vagy Esterházyt olvastam. Nekem ez volt a figyelemelterelés. Elismerem, minőségi figyelemelterelés, de attól még az. (Egy gazdag, alkoholista ismerősöm jut eszembe, aki azzal takaródzik, hogy ő csak minőségi italokat, Dom Perignont meg Courvoisier-t iszik, az nem alkoholizmus… 🙂 És amikor a krétai elvonulásnak vége lett, ez a zenehgallhagtási, könyvolvasási késztetésem teljesen megszűnt. Mit megszűnt! Évekig nem is akartam, nem is tudtam zenét hallgatni. Szépirodalmat még mindig alig bírok olvasni, egyszerűen nem tudok odafigyelni, nem érdekel („Ez mind csak kitaláció, spekuláció, de nézd csak, Bandikám, milyen szép a természet!”). A zenével is így voltam vagy tíz évig, szerencsére ez már puhul bennem. De nem csoda ez a „visszacsapás”: évekig egyszerűen túlzásba vittem a figyelemelterelést, és elfelejtettem átélni a saját életemet. Nem lehet egész nap csak Gavrila Ardalionovicsok meg Nasztasszja Filippovnák között létezni, miközben Andreas Scholl a háttérben az Agnus Deit énekli – ha egyszer mindegyik barátomat, ismerősömet egész másképp hívják!
A második elvonulásom egy Goenka-féle, szigorú, tíznapos vipasszana-elvonulás volt 2013/14 fordulóján, vagyis igen: a karácsonyt és az újévet is ott töltöttem (hát, nagyon lelkes voltam). Na, itt aztán vigyáztak a csendre, rendre! Az ötödik napra már annyira fájt mindkét lábam (ráadásul előre tudtam, hogy így lesz), hogy biztos voltam az amputációban. Mégis bíztam Goenkában, és nem mozgattam a fájós térdem, hanem csak együtt voltam az elképesztó fájdalommal. Semmit sem mondtak ott elfogadásról, megengedésről, csak annyi volt az instrukció, hogy „egy órán át ne mozdulj, és ne ragaszkodj a tapasztalathoz, de ne is állj neki ellen, hanem csak figyeld”. Teljesen elmúlt a térdfájdalmam, amint a testpásztázással együtt elkezdtük gyakorolni, hogy odafordulunk a nehézséghez. Egy akkora fájdalmat képzelj el – hogy inkább el se képzeld. És úgy elmúlt, mint a harmat egy kánikulai hajnal során. Ma már sejtem, hogy az a fájdalom szimplán az ellenállásom volt – és amikor az megszűnt, ment vele az összes fájdalom is. Na, itt „tértem meg”, és tudtam, hogy itt valami nagyon fontos rejlik, ami engem nagyon érdekel.
Az elvonulások nagyszerűen megalapozták a későbbi gyakorlásomat. A kezdeti élmények olyan lökést adtak, hogy végül a mindfulnesshez és a mindfulnesstanításhoz röpítettek. Ez utóbbi is nagyon fontos eredmény, hiszen már jó ideje meg voltam hasonulva az addigi munkámmal (értsd: úgy éreztem, csak pénzt keresek, de a világ boldogulását talán még hátráltatom is ezzel), és ezt a szívemet feszítő ellentmondást idővel fel kellett oldanom.
Ha eljössz augusztusban a kétbodonyi elvonulásunkra, fogalmam sincs, hogy a fentiek közül bármit megtapasztalsz-e. De hogy lesz számodra ihozadéka, abban biztos vagyok. Már csak a természet közelsége és a digitális detox sokat fog hozni a konyhára. És ha már konyha: nem kell a házimunkával törődnöd, mégis finom, igazán tápláló ételekben lesz részed – Horváth-Szováti György, aza Gyuri szakács főz ránk. Ha az kell, kereteket kapsz majd a gyakorláshoz, ha az ellenkezője kell, akkor szabadságot. Tudom, hogy úgy hangzik, mint Pompom bemutatkozása, aki egyszerre tud lenni szobafestő pemzli vagy papucs orrán pamutbojt, de épp ez az elvonulás hatalmas mozgástere.
Az elvonulás mindig kaland is. Mi a kaland? Váratlan, akár kifejezetten kényelmetlen vagy kellemetlen dolgok történnek, és mi lazán, megengedően, akár jókat szórakozva állunk ezekhez. A kalandban nem feltétlenül az a lényeg, hogy kellemes vagy kellemetlen dolgok jönnek-e ki belőle. Hanem a tervezetlenség, a spontaneitás, az itt és most felbukkanó jelenségek fontolgatás nélküli elfogadása, sőt: kifejezett beleállás ezekbe a történésekbe. Na, persze, ahhoz, hogy kalandként tudjunk rágondolni, minimum túl kell élnünk. Ha most visszagondolsz életed történeteire, milyen kalandok jutnak az eszedbe? Talán amíg történtek, végig szívtad a fogad idegességedben, ma már azonban elmosolyodsz, ha visszagondolsz azokra az időkre…
Nemrég volt az általános iskolai osztálytalálkozóm. Nekem ez kaland a javából, mert Karácsondra jártam általános iskolába, ami egy klasszikus és – bocs a kifejezésért – tipikusan semmilyen, magyar falu. Szinte folyamatosan itt éltem 5-től 14 éves koromig, ám a későbbi sorsom eléggé különbözik az osztálytársaim sorsától, akik jórészt a környéken maradtak, kétkezi munkások lettek, és egy teljesen más kultúrát képviselnek, mint én. Hogy például mindfulnesstanár vagyok, azt szinte lehetetlen nekik elmagyarázni. És épp ezért olyan jó találkozni velük. Egyszerűen annyira máshonnan jönnek, annyira másképp látják a dolgokat, hogy a kaland garantált. És a kezdő szellem is.
Szerencsére a volt osztálytársaim egy bográcsozás köré szervezték a találkozót, tanárt nem is hívtunk (a legtöbb nem is él már). Meglepetésemre valaki még osztálykvízt is csinált, rendesen kinyomtatott lapok, külön, névre gravírozott toll mindenkinek, hülye kérdések, és persze ugyanaz ment a kitöltéskor, mint egy sima dolgozatírásnál: pusmogás, puskázás, ügyeskedés. Hiába mondtam, hogy „gyerekek, nincs tétje” – úgy látszik, min den tesztnek van tétje…
Amikor osztálytársaim értesültek róla, hogy válófélben vagyok, csak biztatni tudtak, és nem győzték dicsérni az egyedüllétet. „Oké, jó valakivel rendszeresen megbeszélni valakit, de hogy már megint ússzon a fürdőszoba, mert úgy zuhanyzott, mint egy őrült, na, arra nagyon nincs szükségem” – mondta egyikük, miközben a többiek kórusban értettek vele egyet. Nagyon meglepődtem. Izgalmas volt látni ezt a másik perspektívát, ahol sokak számára a gyerekek, az unokák jelentik az élet legfőbb értelmét.
Nekem már senkim sem él Karácsondon vagy környékén, akiknél megszállhatnék, de szerencsére ezen a falutól távoli, elszigetelt helyen ott is lehetett aludni. Annyira olcsó volt a szoba, hogy rögtön azon kezdtem spekulálni, lehetne-e itt elvonulást tartani, de aztán meggyőztem magam, hogy a Mátrai Erőmű külszíni fejtése csak 500 méterre kezdődik, nem biztos, hogy ezen a holdbéli tájon szívesen kirándulnánk – habár a kaland garantált lenne 🙂
Nappali buli volt, éjfélkor mindenki elment, csak hárman, akik ott aludtunk, maradtunk a kertben. A lány, aki a helyet vezette, mondta, hogy a ház hátsó ajtaját bezárja, de a főbejárat nyitva marad, majd zárjuk be a plusz kulccsal, ami a szobaajtónk mellett van, mikor lefekszünk aludni. Még éjjel is jó meleg volt, fél kettőig elbeszélgettünk a két volt osztálytársammal, és aztán mentünk volna aludni. Csak hogy a főbejárat is zárva volt. A kulcsunk mellett meg nem volt semmiféle főbejárati kulcs. Kopogtunk, telefonáltunk – semmi. Fél háromra egyértelművé vált, hogy ebből nem lesz semmi, vagy gondoskodunk magunkról, vagy más nem gondoskodik rólunk. Nekem rohadt szerencsém volt, hogy az összes kempingcuccom nálam volt, úgyhogy sátrat vertem, de a két osztálytársam nem akart velem aludni – hát, elég csöpp a sátram –, úgyhogy egyikük a verandán aludt, ő körberaktam szúnyoggyertyával (a szúnyoghelyzet elég komoly volt), a másikuk meg az autójában aludt, mert joggal tartott a vérszívóktól.
Azt hiszem, három órát sikerült aludnom. Amikor a tulajlány kivitte sétálni a kutyáját, akkor mind felébredtünk, van, aki még tovább tudott aludni bent, a házban, én már nem. Helyette a sűrű elnézéseket kérő lánnyal hosszan elbeszélgettem, kaptam extra reggelit meg kávét, és tőle is megtudhattam, hogy „én olyan jól elvagyok itt, kettesben a kutyával, hogy senkit se tudnék már úgy beengedni az életembe” (értsd: úgy, hoyg együtt is élünk). 9 órakor kissé összetört testtel visszaindultam Mátraszelére.
Nagyon elégedett voltam – és vagyok a mai napig. Miért voltam elégedett? Előző nap majd meghaltam a hőségtől, pláne, hogy még a bográcstüzek is égtek. 41 és fél fokot mutaott a hőmérő – árnyékban! – az M3-as autópályán. A találkozó során sokszor nem tudtam beszélgetni, mit mondani, úgy éreztem, annyira távol vannak a világaink – ilyenkor csak hosszan néztem. De őszintén el tudtam mondani, hogy mi van velem, és nagyjából ők is. Hihetetlen mennyiségű keresűség jött át a szavaikon. Volt, hogy a legszívesebben elsírtam volna magam a világ kegyetlenségén – nem túlzok, Magyarországon például gyári munkásnak lenni gyakran elég keserű kenyér. Aztán meg nem tudtuk elfoglalni a már kifizetett szobáinkat, és összesen három óra alvás után kellett hőségriadóban vezetnem azt a nyugdíjra már rég megérett Toyotát. És én mégis elégedett voltam. Vajon miért? Talán egész egyszerűen csak azért, mert átéltem, hogy zajlik az élet. Kénytelen voltam elengedni a görcsös kontrollt, és engedelmeskedni az élet váratlan áramlatainak. És oké, kényelmetlen volt, szomorú volt, fárasztó volt – de túléltem, és közben megéltem, hogy élek.
Mi a tudatos jelenlét gyakorlása, ha nem ez?
Természetesen az elvonuláson valószínűleg másfajta kalandok várnak ránk, de hogy lesz valami, az biztos. Kapsz öt és fél napot (mert nettóban csak ennyi ám), hogy gyakorold, hogy minden egyed nap lehet egy új kaland. És minél többet gyakorolunk ezen a módon, annál inkább rátalálunk a mindennapi életben is a tudatos útra, ami tehát a kaland útja is.