Van egy barátom, eleve mérnök, és ha bármilyen praktikus, főleg barkácsdolgot kell megbeszélni, ő mindig örömmel áll rendelkezésre, sőt akár be is száll a cselekvésbe. Sok kedves, támogató dolgot köszönhetek neki, hogy mást ne mondják, Mátraszelén egy egész lépcső van róla elnevezve, amelyet jórészt ő épített ki, habár az az igazság, hogy ez a lépcső, igazából egy lejtő – szándékosan, hogy föl lehessen rajta tolni a talicskát meg a fűnyírót. De amivel majdnem biztos, hogy hozzá fordulok, az a kerékpárszerelés, amit egyenesen imád csinálni szerintem (már ha ráér).
A nyáron közösen táboroztunk az erdőben, és ő a barátnőjével együtt egy kölcsönsátrat hozott, mert abban jobban elfértek. Én előbb érkeztem a táborhelyre, és úgy értesültem az ő érkezésükről, hogy egyszer csak a távolból hatalmas férfiordítások és egyéb csapkodások hallatszódtak. Később kiderült, hogy ezt ő adta elő, mert kiderült, hogy az összes ruháját és személyes dolgát Budapesten felejtették, miközben pakoltak a kocsiba, és hát ez a táborozás öt napra szólt, úgyhogy érthető volt a frusztráció. (A helyzet újabb baráti segítségekkel egyébként 24 órán belül megoldódott.)
Mire én megláttam a barátomat, szerencsére már nem ordított, de vörös arcán és lemondó ábrázatán még erősen tükröződtek a nemrég átélt frusztráció emlékei. Nem emlékszem, mikor láttam ilyennek ezelőtt (ha egyáltalán), pedig jó pár húzós helyzetet átvészeltünk már együtt. Ebben a bestresszelt állapotban látott neki a barátnőjével felállítani a kölcsönsátrat, amiről tíz perc után hótt idegesen állapította meg, hogy hiányzik egy rúd, és ezt se lehet felállítani. Na, ekkor már többen is odaléptünk, hogy szemügyre vegyük a helyzetet, és miközben a barátom a háttérben átkozódott, hogy „minden otthon maradt”, elkezdtünk nézelődni a hatalmas sátor sokféle alkatrésze között, hátha…
Az az igazság, hogy az én robotpilóta-programom meg az, hogy bármilyen kézzelfogható, praktikus kihívásba kerülök, a bennem élő buta vadállat (már elnézést) automatikus reakciója a lefagyás. „Béna vagyok, szerencsétlen vagyok, én ehhez nem értek, nem fog menni, csak kínlódni fogok, segítségre van szükségem” – suttogja a robotpilóta a belső fülembe, ha pedig bedőlök neki, akkor ebből önbeteljesítő jóslat lesz. Szerencsére nem voltam egyedül, és valahogy az volt a benyomásom, hogy csak időt kell nyernünk, és minden oké lesz végül. És tényleg így történt. Két másik olyan emberrel, aki szintén nem értett a sátor felállításához, vagy fél órán át kísérletezgettünk, hogy mi illik össze mivel – rajz, leírás sehol sem volt, a sátor meg hatalmas és összetett struktúra volt.
Addig a barátom csak szitkozódott, pörgette magában az önvádat meg a frusztrációt. De fél óra elteltével megnyugodott, odalépett a sátor alkatrészeiből álló halomhoz, belenyúlt, és felmutatott valamit: „Ja, itt van a rajz meg a leírás, hogy hogy kell összerakni a sátrat.” Szétnézett a cuccok között és lehajolt: „Itt van a hiányzó rúd, nem is hiányzik. Akkor össze is tudjuk tenni a sátrat.” És egyszer csak mindenféle további dráma nélkül elkezdtük összerakni a sátrat, sőt egy idő után én már el is léptem onnan, úgyis voltak nálam kompetensebbek. És a sátor egyszer csak ott állt, a maga pompájában, még a lejtőt is megoldottuk közben.
Az ideges, bestresszelt barátom fél órával korábban még nem találta a rudat, nem volt meg a leírás, és egyébként is az egész világ borzasztó volt, fél órával később pedig már kognitív és érzékszervi feldolgozó képességei teljes birtokában tudta mozgósítani amúgy meglévő szerelőkészségeit – és íme, minden kerek lett.
Rögtön magamra ismertem. Ugyanez történik velem – gyakran nap mint nap. Bestresszelek, robotpilóta üzemmódba kerülök, és – már bocs a kifejezésért – elbutulok. Nem találom a dolgot, ami ott van a szemem előtt. Nem emlékszem olyan dolgokra, tudásokra, amelyekre tudatos állapotban emlékszem. Biztos vagyok benne, hogy a helyzet teljesen reménytelen és megoldhatatlan („úgyse fog segíteni”, „úgyse lehet megjavítani”, „telefonálni is fölösleges”), és ezért azzá is válik.
A stresszreakció alapvető hatása, hogy kikapcsolja az agyunk „okos” részét, mivel a stresszreakció túlélési reakció, és robotpilóta módban, vagyis ösztönsö módban gyorsabbak vagyunk. Márpedig az elmúlt pár százezer évben a túlélést nagyon egyszerű cselekvések – mint a harc, a menekülés vagy a mozdulatlanná dermedés – biztosították, nem pedig az elemzés, a tervezés vagy épp az összehasonlítás. Tehát mi azoknak az embereknek a leszármazottai vagyunk, akik sikeresen teljesítettek az evolúcióban, gyorsan és hatékonyan tudtak a harc, menekülés, lefagyás reakcióira kapcsolni. Ebben vagyunk igazán jók. Az evolúció tőúl lassú a civilizációhoz képest, úgyhogy most amihez jól tudunk alkalmazkodni, az már sokszor nincs (pl. nem támad a kardfogú), ami meg van, ahhoz ösztönből nehéz alkalmazkodni, ehhez kell a tudatosság és a szándékosság.
A modern civilizációban ugyanis nem annyira életveszélyekkel, mint inkább egzisztenciális és társas kihívásokkal szembesülünk. Hogy legyen munkánk, legyen hol lakni, elég pénzt keresni, hogy tudjunk enni, inni, ruházkodni, fűteni és így tovább. Meg hogy emberekhez kapcsolódjunk barátságok, szerelmek, házasságok, családok, kollegiális és szomszédsági viszonyok révén. Ha ezek közül bármi lényeges veszélybe kerül, jön az automatikus stresszreakció – pedig szó sincs életveszélyről. És néha ezek a kihívások gyakran semmi mást nem várnak tőlünk, mint hogy átengedjük magunkon a nehéz érzelmeket – ilyen például az, amikor elhagy a szerelmünk.
De sokszor ezekhez a helyzetekhez más kihívások is tartoznak. Például közös lakásunk van, és meg kell oldanom a saját lakhatásomat vagy megegyezni, hogy mi kié, ki mit fizet. És ehhez már igenis szükségünk van agyunk okos részére. Egy cica – bármilyen aranyos és ügyes is – nem tud lakást venni vagy bérelni, de még az olyan okos állatok sem, mint a csimpánz vagy épp a delfin. Mikor a robotpilóta felülkerekedik, és bestresszelünk, lehet, hogy időlegesen akár egy gorilla is okosabb nálunk, és ez sokszor nem segít a helyzet megoldásában. Az már csak hab a tortán, hogy tudományos vizsgálatok sora igazolta, hogy ha félelemből cselekszünk (hogy valamit elkerüljünk), a kreativitásunk nagyon lecsökken. Míg ha jutalomért cselekszünk (hogy valamit megszerezzünk), akkor kreativitásunk csúcsra jár. Márpedig szerintem a kreativitás az emberi intelligencia csúcsa – és ezt természetesen nemcsak művészi, hanem gyakorlati és tudományos értelemben is értem.
A krónikus robotpilóta működés (pl. folyamatos, kezeletlen stressz) az emberi intelligenciánkat alaposan el tudja nyomni. Márpedig ha ebben a mai világban élsz, nem tudod kikerülni a stresszforrásokat, és azok hatni fognak rád. Reménykedhetünk benne, hogy majd lesz időnk kikerülni a stresszből, szerencsés, feltöltő körülmények közé kerülünk, amelyek támogatnak, hogy ott lesznek a barátok, akik kihúznak a slamasztikából – és aztán vagy szerencsénk lesz, vagy nem. A mindfulness egy szuper eszköz rá, hogy könnyedebben vegyük az élet kihívásait, és hamarabb rátaláljunk a tudatos útra – vagyis hogy bekapcsoljuk agyunk okos részét. És ne egyszerűen a szerencsére vagy „a jó karmára” támaszkodjunk. A tudatos jelenlét – ha rendszeresen gyakorlod – egy hasznos eszköz, amellyel kikapcsolhatod a robotpilótát, és találhatsz a tudatban egy csöndet, egy szünetet, egy teret, amelyben ki tud bontakozni az alapvető, emberi kreativitásod.