– Ennek a mindfulness-gyakorlásnak semmi értelme! – fakadtam ki a kirándulás harmadik órájában, miközben épp a Nagykovácsi fölé magasodó Nagy-Kopaszt ostromoltuk, és már amiatt is dühös voltam, hogy az ujjaim majd lefagytak. Ann Verboven belga MBCT-tanár furcsállkodva nézett rám, pláne, hogy így folytattam: – Egyszerűbb, ha elmegyek klímaszerelőnek.
– Miért pont klímaszerelőnek?
– Nem olyan drága a képzés, nem is tart olyan sokáig, és látom, mennyit el lehet kérni, még Mátraszelén is pofátlan árak vannak, és nagy a kereslet, és az is lesz még sokáig.
– Biztos, hogy klímát akarsz szerelni ahelyett, hogy mindfulnesst tanítanál?
– Egyszerűbb lenne – feleltem, kissé elbizonytalanodva, majd, akár egy felpörgött ló, horkantva fújtattam egyet, és életemben már tízezredjére jöttem rá, hogy a mindfulnesstanítás életem álommunkája. – De hogy testesítsem meg a mindfulnesst, amikor ennyire borzasztóan rosszul vagyok? (Ennél persze csúnyább szavakat használtam.) Ki a franc akar egy olyantól mindfulnesst tanulni, aki maga is a béka segge alatt van 100 méterrel?! Hát, micsoda mindfulness-tanár ez?!
– Tényleg semmi értelme a mindfulness-gyakorlásodnak? Semmi eredménye?
Megint prüszkölve lélegeztem ki, mint akibe egy felpörgött ménes bújt bele.
Ezen a ponton kénytelen voltam visszaemlékezni az elmúlt két hétre. Az elmúlt 12 évben nem igazán fordult elő velem, hogy két hétig se ülőmeditációt, se testpásztázást, de még tudatos mozgást is alig gyakoroltam. De most vég nélkül költöztem, épp karácsonyi szünet volt a tanfolyamokban, és egyszerűen föladtam. A két hét végére annyira rosszul voltam, hogy már a puszta tényen csodálkoztam, hogy egyáltalán életben vagyok.
Amíg gyakoroltam, rosszul voltam. Amikor abbahagytam a gyakorlást, még sokkal rosszabbul lettem. Akkor vajon van-e értelme a napi szintű, rendszeres gyakorlásnak? Vagy eredménye? Hát, ha a gyakorlás a fejemet a víz fölött tartja – az elég értelem? elég eredmény? Ann barátságos érdeklődése segített megérteni, hogy legalább ennyit elérek ezzel. Ha gyakorlással mínusz 50%-on vagyok, akkor gyakorlás nélkül mínusz 80-on – ami már tényleg az elviselhetőség határa. (És bár szívesen lennék klímaszerelő, de mások is, úgyhogy a képzés már egyáltalán nem olcsó, annyiba kerül, mint két félév a kinézett kognitív viselkedésterápiás képzésen.)
Idestova már 14 éve gyakorolok meditációt, és azt gondoltam, nagyon szép eredményeket értem el vele: sokkal türelmesebb, barátságosabb, rugalmasabb, együttérzőbb és – nem utolsó sorban – tisztánlátóbb, összeszedettebb lettem, sokkal pontosabban tudva, mit akarok és mit nem. Aztán amikor az életem váratlanul a feje tetejére állt, sehol sem találtam ezeket a minőségeket magamban. Ahogy a pszichológusom mondaná: ott vannak azok, csak nem lehet hozzájuk férni. Hát, kösz, Márta…
Úgyhogy újfent, már iksz plusz egyedjére voltam kénytelen belátni, hogy igenis van értelme a mindfulness-gyakorlásomnak, de az továbbra sem csodaszer, és nem fogja megváltoztatni a világot. Ha jól vagyok, még jobban leszek tőle, ha rosszul vagyok, legalább kevésbé rosszul leszek tőle. (Persze, ha teljesen ki tudok csekkolni a mindennapi életből, pár nap alatt szuper jól leszek, ahogy az elvonulásos vagy a nyári fesztiválos élményeim is mutatták, csak ne kéne visszatérni a mindennapi valóságba…:-) Elég egyszerű, nem? És mindezt azért osztom meg veled, mert sokatoktól tudom, hogy ezen a fázison mind átmegyünk, egyszer vagy többször az életben. Elbizonytalanodunk, kétségeink lesznek. Nyilván velem is előfordult már, hogy egy-két nap gyakorlás kimaradt, na, de ezt nem igazán lehetett megérezni. Két hét azonban bőven elég volt hozzá, hogy a nem-gyakorlás tapasztalata rám rúgja az ajtót, és megértesse velem, hogy mindennél van rosszabb, és hogy a tudatos jelenlét napi gyakorlása, ha boldoggá nem is tesz, de legalább tölt valamit a képzeletbeli üzemanyagtartályba.
Talán most te is épp abban a hangulatban vagy, mint én a Nagy-Kopaszon, sötéten látva mindent, a mindfulnessgyakorlást meg különösen értelmetlennek. Talán a múltban már átmentél ezen. Vagy a jövőben fogsz vele találkozni. A krízis és a kételkedés könnyen ránk talál. Ha ezzel találkozol, arra kérlek, hogy ne higgy nekem, hanem tegyél egy próbát. Két-három hétig mindennap gyakorolj valami mindfulness-t (akár tudatos járást vagy mozgást, legalább napi 20–30 percig). És aztán két-három hétig legyen a zéró mindfulness a gyakorlásod. Van különbség? Ha nincs különbség, hagyd a csudába a tudatos jelenlétet, minek fárasztanád magad? Ha azonban van különbség, tényleg tudod még azzal indokolni magadnak a nem-gyakorlást, hogy nekem erre nincs időm, energiám, nincs hozzá kedvem, nincs semmi értelme? Te is tudod, én is tudom: valóban nagyok sok dolgunk van, néha meg kell szakadni a munkában, a családi életben, az otthoni teendőkben (az én esetemben: véget nem érő költözködések, lerobbanó autók, elromló háztartási gépek, szétszakadó ruhák), de ha ezt a felszínt megkapargatjuk: nehogy már ne legyen fél óránk, amit csak magunkra szánunk! Oké, akkor legyen kétszer 15 perc vagy háromszor 10 perc. Na, így barátságosabb a meghívás?
Mostanában különösen gyakran vannak olyan pillanatok, amikor legszívesebben, akár egy tomboló ötéves, ledobnám magam a földre, azt ordítva, hogy „vessetek a mókusok elé”. Biztos vagyok benne, hogy neked is ismerős ez a helyzet, és utoljára nem az oviban találkoztál vele. De a világ egyszerűen nem engedi, hogy egy bizonyos életkor fölött is ovisok legyünk, mert mind mélyen tudjuk és érezzük, hogy a saját sorsunkat legalább részben mi írjuk. Reménykedhetünk benne, hogy majd megnyerjük a lottóötöst vagy szembejön a nagy szerelem, de akkor csak erről a reményről fog szólni az élet? Pár évtized megélt élet után vissza lehet ugyan térni a gyerekkor fantáziáihoz, de már nem is hiszünk bennük. Vajon minek kell történnie, hogy magunkhoz térjünk, és tényleg elkezdjünk önmagunk valódi barátaiként viselkedni?
Erre a kérdésre ugyan nem tudom a választ, de azt most már kutatásokból, saját tapasztalatból, a csoportok résztvevőinek a megfigyeléséből tudom: a mindfulness-gyakorlással többek leszünk, mint akik amúgy lennénk. És ez akkor is jó érzés, ha amúgy nem tudjuk értékelni, mert a hála érzelme épp nem hozzáférhető (kösz, Márta).
A fotót Rónafaluban lőttem 2026 januárjában.