Nemrég egy olvastam egy cikket a Facebookon, ami pontokba szedve cáfolta az „aki függő, az is marad” tételét. Az érvek röviden:
- megszégyenít, és azt az érzést kelti benned, hogy egy időzített bomba vagy;
- kicsivé és erőtlenné tesz: „úgyse tudod belőni a gólt”;
- mindez együtt egy önbeteljesítő jóslat, vagyis visszaeséshez vezet, ha hiszel benne;
- tudományosan sem igazolható, és nem is igazolták.
Tulajdonképpen a fenti érvek mindegyikével egyet lehet érteni, szerintem mégsem olyan fekete-fehér dolog, hogy mennyire hasznos a „gyógyíthatatlan függőség” címkéje.
Ez a téma számomra is mindig egy kérdéses dolog volt. A „gyógyíthatatlan alkoholizmus”, „krónikus függőség” elmélete az Anonim Alkoholisták és társaik vidékéről származik. Tudomásom szerint soha nem támasztották alá tudományos vizsgálatokkal, nehéz is lenne, hiszen már egyetlen teljesen felépült függő cáfolná ezt a tételt. Ugyanakkor én is számos olyan felépülő alkoholistát (vagy más függőt) ismerek, aki tapasztalatból tudja magáról: megiszik egy pohár alkoholt (elfogyasztja a szerét), és kezdődik elölről a legsúlyosabb alkoholizmusa (függősége). Az a megértésem, hogy a „gyógyíthatatlan, de karbantartható betegség” modellje miattuk létezik, hogy függőként nap mint nap tegyenek magukért, a személyiség további fejlődéséért, és ellen tudjanak állni a kísértésnek.
Amikor azt mondom, „András vagyok, alkoholista”, akkor ennek az azonosulásnak az a hozadéka, hogy felépülőként törődöm magammal, nem engedem elveszni magam az automatikus reakciók, főleg a kényszeres szerfogyasztás tengerében. Idővel – ahogy az AA-ban láttam – egyesek számára az „alkoholista vagyok” elveszti a negatív jelentéstartományát, mert ezek a régóta csoportba járó emberek ilyenkor a csoporthoz tartozás pozitív, felöltő érzéseit élik meg. Mert van az bőven: egymás gyakorlati és érzelmi támogatása, meghallgatása, megölelése, baráti kapcsolatok kialakulása, szponzorálás… – felépülő függőnek lenni akár egy egész új életformát hozhat magával.
Egyértelmű, hogy nem minden, akár súlyosnak tűnő szerfüggőség ilyen jellegű. Te is, én is találkoztunk már felépült függőkkel, akár olyanokkal, akik elszívnak napi 1-2 cigarettát, de többet soha. Akik csak társaságban isznak alkoholt vagy fogyasztanak rekreációs szert stb. Olyanokkal, akik egyik napról a másikra abbahagyják a függő viselkedést, és mintha elvágták volna azt. Csak hogy honnan tudjuk, hol a határ az egyes embernél? A függőségre ugyanis nagyon jellemző az „én jobban tudom, ne szóljon bele senki”-típusú, nárcisztikus gondolkodás és viselkedés. Ha valaki például „gépszíjivó” – vagyis az első pohár után nem bír megálljt parancsolni magának –, akkor adott esetben nagyon szívesen hangoztatja önmagának is, hogy „majd én tudom, mikor kell megállni, nem vagyok én alkoholista”, és aztán egyáltalán nem tud megállni, és kezdődik a visszacsúszás. Ha azonban mélyen elültette magában: „gyógyíthatatlan függő” vagyok, akkor a belső riadórendszere meg fog szólalni, és talán megállítja a visszaesés felé vezető úton – így az első pohárra se kerül sor.
Nem véletlen, hogy épp az AA környékéről indult a „gyógyíthatatlan, de karbantarható függőség” hiedelemrendszere és ethosza (nem tudok jobb szót), Az 1930-as évek Észak-Amerikájából indult mozgalom olyan embereket vonzott, akik jórészt épp ebbe a súlyos, nehezen kontrollálható függőségi típusba tartoztak. Tapasztalati úton tudjuk, valamint a vizsgálatokból és a kórtörténetekből, hogy van a függőségnek – jórészt alkoholizmusnak – egy férfiágon öröklődő, durva mintája. Több bizonyíték is utal rá, hogy mindez genetikai úton is öröklődik – habár ma már ezt a témát is nagyon másképp látjuk (l. pl. transzgenerációs traumák). A tapasztalat mindenesetre az, hogy a fent idézett minta – „ha csak keveset is fogyasztok, végül nem tudok megállni” – gyakran tényleg végigmegy generációkon keresztül. Például az én édesapám is ilyen komoly alkoholista volt, és két öccse közül az egyik szintén az lett. Az ő apjuk, az én nagyapám is komoly ivó hírében állt, és így tovább. Ugyanakkor arra is érdemes rámutatni, hogy bár a függő viselkedés rám is határozottan jellemző, épp az alkoholizmus nem fenyeget (elég rosszul bírom a piát), cserébe más szerhasználati abúzusok, kisebb-nagyobb viselkedési függőségek jellemzőek rám. Vagyis azért nem olyan determinisztikus a helyzet, nemcsak az őseink meg a génjeink fogságában vergődünk, hanem mi is alakítani tudunk ezen. Meg a környezetünk is.
Az Anonim Alkoholisták eredetileg főleg azokat tömörítették, akik „belátva, hogy egyedül nem boldogulnak az alkohollal, a közösséghez – és a ‹‹legfőbb lényhez›› – fordulnak támaszért”. A lényeg, hogy mindezt nem egyedül, hanem társakkal teszik. Másképpen fogalmazva: az AA és a „krónikus, de karbantartható betegség” modellje elsősorban azoknak hasznos, akiknél a kontrollvesztés az elsődleges tünetek közé tartozik, és akik hatalmas veszélynek teszik ki magukat már kevés pszichoaktív szer fogyasztása esetén is. Azoknak pedig nyilvánvalóan nem igazán hasznos, akik enyhe vagy közepes függőséget/abúzust alakítottak ki a szerrel vagy viselkedéssel kapcsolatban – hisz őket inkább emlékezteti a függőségük tárgyára ahelyett, hogy segítene nekik távolodni. De biztos vagyok benne, hogy még ez a kép is sokkal árnyaltabb, és akár idővel változhat, hogy valakit mennyire támogat a felépülésében, illetve mennyire húzza vissza.
Pont olyan ez, mint az AA-t, NA-t és társait átszövő istenhitszerűség. (Azért írom ilyen furcsán, mert közösségről közösségre változik, hogy ez mennyire van előtérben, mennyire hívják Istennek a legfőbb lényt, mennyire nem. Van, ahol ez a téma szinte másodlagos, más AA-csoportok meg egyenesen keresztény templomokban működnek.) Buddhista gyakorlóként nem tudom kárhoztatni azokat, akiket az AA istenhite tart vissza a csatlakozástól – egyszerűen parancsszóra nem lehet hinni. Még a legsúlyosabb addikció esetén sem. Arról pedig bőven vannak tapasztalataim, hogy hová vezet, ha valaki a vallásos hitet erőlködve, erőszakkal akarja magába vagy másba plántálni.
Hogy a függőség gyógyíthatatlan, de karbantartható, ugyanilyen hit. Teljesen mindegy, hogy igaz-e ez az állítás vagy nem. (Ahogy a költő mondja: „az igazság megfogalmazás vagy idegállapot”.) Inkább az a kérdés, mennyire hasznos az adott modell a felépülésben. Mivel Magyarországon az addiktológiai ellátórendszert szinte teljesen leépítették, az AA, az NA és társaik sokak számára az utolsó menedéket jelentik, és gyakran azok is a 12 lépéses programokkal próbálnak felépülni, akiknek más megközelítések – pl. viselkedésterápiás beavatkozások, mindfulness-alapú programok, elköteleződés-elfogadás terápia – többet, gyorsabban és hatékonyabban segítenének. Ráadásul nemcsak a függők, hanem a segítők is ebben a helyzetben szocializálódnak, úgyhogy a gyógyíthatatlanság általános üzenete lengi be a felépülés hazai levegőjét.
A függőségből való felépülés mindfulness-programjaiba azonban nem fér bele az azonosulás. A tudatos jelenlét egyik alapja, hogy nem azonosulunk a tapasztalatainkkal, az állapotainkkal, a betegségünkkel és a mintáinkkal sem. „Az alkoholizmus bennem van, de nem vagyok alkoholista.” Ez a megközelítés aztán magával hozza azt is, hogy igazából milyen eredményt akarunk elérni a felépülés során. A hagyományos cél az absztinencia. Ám a tudatos jelenlét sokkal rugalmasabb, és igenis vannak olyan szerabuzálók és más viselkedési függők, akik számára reális felépülési út a mérsékelt, kontrollált fogyasztás.
Annál is inkább, mert egyre gyakoribb, hogy olyan függőségekkel találkozunk, amelyek nem illenek a klasszikus képbe. Internet- és telefonhasználati problémák, evészavarok, munka- vagy testedzésfüggőség – csak hogy egy pár példát mondjak. Alkoholt inni, füvet szívni senkinek sem kötelező – de ezek az „új” függőségek és abúzusok gyakran olyan viselkedések körül alakulnak ki, amelyekre legalább részben szükségünk van az életben maradáshoz. Nem mondhatom egy stresszevőnek, hogy egyáltalán ne egyen, még akkor sem, ha nagyon elhízott. Az absztinencia olyan egyszerű útnak tűnik – úgy, általában –, ám amikor szembejön a valóság bonyolultsága és árnyaltsága, akkor járhatatlan útnak bizonyulhat.
Az absztinencia sokféleképpen védi a függőt a visszaeséstől. Köztudomású, hogy amikor a megfelelő szert, ételt, italt fogyasztjuk, vagy amikor a függő viselkedésnek hódolunk, dopamin szabadul fel a szervezetben. A dopamin a test jutalomhormonja, és evolúciós értelemben a hasznos viselkedés megerősítésére szolgál. Például éhes vagyok, odamegyek a hűtőhöz, bekapok valamit, és a testben megjelenik a dopamin, vele a kellemes érzések, mintha ezt mondaná: „Emlékezz, mit csináltál és hová mentél, amikor az éhség megjelent, és legközelebb is cselekedj hasonlóan.” Tapasztalati tanulás. Amikor a függő a saját szerét fogyasztja vagy viselkedését műveli, akkor azon nyomban dopamin szabadul fel, és ennek kellemes hatásától nagyon nehéz elvonatkoztatni. Az első pohár bor, az első slukk cigi, az első scrollozás a képernyőn – és máris ott a megerősítő kellemes érzés. Hiába tudom az eszemmel, hogy nem szabad ezt csinálni, nehezen állok ellen az érzéseimnek.
Ráadásul nem elég a dopamin hatása, számos szer (pl. alkohol, stimulánsok) eleve a gátlások oldódását okozza. Bizonyos viselkedések pedig nagyon bevonóak lehetnek (pl. munka, sport, szex, pornó). Ez a kettős hatás együtt aztán nagyon kikezdheti az elhatározásunkat, és ez oda vezethet, hogy akár lőttek a mérsékelt fogyasztásnak/viselkedésnek.
Mindezek mellé jön, hogy a függők, ha absztinensek, rögtön megtapasztalják azokat a tudati-érzelmi elakadásokat, amelyek miatt egyáltalán függővé váltak. A függőség ugyanis arra való, hogy „ideiglenesen meggyógyítsuk” elakadásainkat. A bizalmatlanságot és az elidegenedettséget jól gyógyítja az alkohol: aki iszik, feloldódik, levetkőzi gátlásait. Az önbizalom – és energiahiányt pedig a stimulánsok (kokain, amfetamin, nikotin). Gyakran az használ cannabist, aki nehezen áll le a pörgéssel. Aki pedig csak a jutalmazottság érzetére vágyik a szomorúság vagy stressz közepette, az lehet, hogy megelégszik egy szelet csokival. Aki sokat aggódik, rákaphat a szorongáscsökkentő gyógyszerekre vagy épp megint az alkoholra. Azt mondják, a „függő típusúak” kísérleteznek a szerekkel és a viselkedésekkel, és azokat választják ki – természetesen nem tudatosan –, amelyekkel a lehető legnagyobb, ideiglenes gyógyulást érik el. Persze ehhez az is szükséges, hogy legyen valamiféle fiziológiai illeszkedés. Én például azért nem tudok alkoholista lenni, mert a szesztől rögtön minden bajom van, gyomorégés, fejfájás, rosszul alszom tőle és így tovább.
Tehát amikor megtöröm az absztinenciát, rögtön egyszerre egy csomó kellemes érzést kapok: a dopamin + maga a szer + hogy nem élem meg magam annyira elakadottnak. Itt a kihívás: megyek-e a tovább, és folytatom a szerhasználatot/függő viselkedést – vagy be tudom húzni a kéziféket, és megállok. Ez utóbbi lenne a mérsékelt, kontrollált fogyasztás/viselkedés. Akinek nem klasszikus szerfüggősége van, hanem pl. az evéssel, munkával vagy sporttal kapcsolatos, az kénytelen ezen a kontrolláláson keresztül menni, hiszen ott nem működik az absztinens megközelítés.
Az a modell tehát, amelyben a függőséget gyógyíthatatlan, de karbantartható betegségként közelítjük meg, főleg a „klasszikus” szerfüggőségek esetében működik, ahol az absztinencia egyáltalán cél lehet. Nem érdemes ezt a modellt úgy megközelíteni, hogy igaz vagy hamis, sokkal inkább az a kérdés: mikor és hogyan hasznos, ha hasznos egyáltalán.
Azoknál pedig, akik számára a kontrollált fogyasztás/viselkedés elérhető, nyilván lehetnek hátulütői annak, ha hisznek a „gyógyíthatatlan betegség” modelljében. De azért mondjuk ki ezt is: ha valaki mindössze azért csúszik/esik vissza, mert olyan nagy hatással van rá a gyógyíthatatlan betegség modellje – ott valószínűleg a pótlólagos személyiségfejlődés is elmaradt, vagyis az az elakadás továbbra is ott van az illetőben, márpedig amíg ott van, absztinencia esetén is „száraz alkoholistaként” éli életét. Mint olyan sokan.