Fiatal koromban – ahogy mondani szokták – igazán bulis arc voltam, és táncolni, azt mindig szerettem. Emlékszem, már kiscsoportos ovis koromban mindig komoly attrakciókat adtam elő a mátrafüredi SZOT-üdülő zenegépénél – anyukám itt dolgozott, akkor lényegében fél Mátrafüred egy nagy SZOT-üdülő volt. Húszas éveimben is így maradtam, aztán mindez hosszú időre kikopott az életemből. Utoljára 2013-ban voltam az O.Z.O.R.A. Fesztiválon, de csak két napot, és nagyon nem találtam a helyem.
Úgyhogy most egy kissé félve mentem Ozorára. De hát jobb dolgom úgyse volt, úgyhogy egy szombati napon fél 2-kor befejeztük az online gyakorlónapot, és én fél háromkor már az előzetesen megpakoltt kocsiban ültem, robogva a 10 napos kaland felé. Amint odaértem, rögtön éreztem, hogy minden korábbi aggodalom fölösleges volt. Ez az én világom. Igaz, hogy csak tíz napra, de én itt vagyok otthon. Itt, ahol nem kell tettetni. Ahol nem kell úgy csinálni, mintha. És ahol valódi tolerancia, szeretet és együttérzés vesz körül. Ahol nyugodtan lehetek őrült, furcsa, spontán, és mégis érzem, hogy elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. Egy hely, ahol szelíden törődnek egymással az emberek.
Egyszer épp ezerrel táncoltam a nagyszínpadnál, persze, szokás szerint csukott szemmel. Mikor kinyitottam a szemem, hát látom, hogy valakik bejöttek a térbe egy hatalmas zászlóval, amin valami tiltás van: fekete körben pirossal áthúzott valami, és ők bőszen lengetik ezt a zászlót, miközben ugrálnak a zenére. „Nahát – gondoltam magamban –, épp ez a tiltás nem illik Ozorához.” Aztán megláttam, mi van a zászlón, és elröhögtem magam.
És ez egy tipikus pillanat volt az ezerből, hogy hatalmas szeretet és hála szabadult fel bennem. Hogy ezek az emberek csak azért bajlódtak ezzel a zászlóval – hisz azt le kellet gyártani, be kellett szerezni, ide kellett hozni, és mindezt csak azért, hogy másoknak 3 másodperc örömet szerezzenek. Egy mosolyt, egy nevetést. És akkor képzeletben nagyon megölelgettem ezeket az embereket is, a kedvességükért meg az abszurd humorokért.
Még csöndben, zene nélkül is szeretek táncolni, de vannak zenék, amelyek különösen beindítanak. A kontakt improvizációval, a tánc- és mozgásterápiával meg persze a mindfulness-szel és a Buddha tanításaival való találkozásaim pedig teljesen átalakították azt, ahogy a táncot megélem. A testtudatosság új dimenziókkal gazdagította a táncélményemet, és olyan jelenségeket meg összefüggéseket veszek észre magamban és a testemben, amelyeknek a létezéséről korábban fogalmam sem volt. Olyan gazdagság ez – ahogy az egyik tanfolyamom résztvevője egyszer megfogalmazta –, amelyet ha megtapasztalunk, már többé nem akarunk nélküle élni. „Nem éri meg másképp élni.”
Mit tapasztalok testtudatos táncolás közben? Nehéz ezt szavakba önteni. Talán onnan kezdeném, hogy – sokakhoz hasonlóan – nem úgy kezdek táncolni, hogy táncolni akarok, hanem hagyom, hogy a test a maga szokásai, rutinjai mentén gyakorlatilag magától kezdjen el mozdulni. Azt élem meg, hogy én csak megtapasztalom, ahogy a test magától mozdul – és hát lássuk be az őszintét: nemcsak megtapasztalom, hanem nagyon élvezem is. Érzem, ahogy magától áramlik az energia a testben, ahogy magától emelkedik a kezem, lábam, csak úgy felugrok a magasba, és néha mintha ott is maradnék, vitorlázó madárként szállva a levegőben. Még a szárnyaimat, pontosabban a karjaimat is kitárom, és a levegő meg a tér ad támaszt, rájuk támaszkodom, és megcáfolom a gravitációt. Megfigyelem és érzem, hogy a zene vagy az elképzelt zene milyen elemei milyen mozdulatot hoznak elő a spontán mozduló testből: csavarás, jobbra vagy balra kidőlés, páros vagy felváltva lábbal ugrás, nyakhajlítás vagy nyakcsavarás, dobbantás. Talán kissé szárazan hangzik, de ezek tapasztalati elemzésében elmerülni maga az öröm nekem.
De nemcsak hagyom, hogy magától mozduljon a test, hanem időről időre szándékosan beavatkozom, általában úgy, hogy bizonyos mozdulatoknak nagyobb hangsúlyt adok, szándékosan új elemeket hozok be, és figyelve a zene különösen élvezetes részeit szándékosan még több erőt és energiát teszek ezek megélésébe. Különösen, intellektuálisan is izgalmas megfigyelni, milyen zenei vagy ritmikai részekhez milyen gesztust társít a test, megérteni, hogy ezt miért teszi, és szándékosan még több elemmel vagy hangsúllyal gazdagítani a táncot. Mély játék az energiával és az amúgy tehetetlen tömeggel.
És Ozorán nem egyedül táncoltam, hanem egy csomó ember társaságában. Ennyire intenzív, ugrálós tánc közben fizikailag kapcsolódni nehéz, de másképp nagyon is lehetséges, és ez még mélyebb jelentőséget adott az amúgy csak intenzív ugrabugrálásnak kinéző mozgásnak. Hihetetlen érzés volt, mikor a tekintetem valaki arcára tévedt, ő ezt észrevette, és rám mosolygott, én meg visszamosolyogtam rá. Megosztottuk egymással az örömünket, és a szívem újra és újra tele lett szeretettel.
Visszajöttem Ozoráról, idén már több fesztiválra aligha megyek el. Itt ülök a mátraszelei teraszon, semmiféle zene nem lüktet, max a szívemben. Meg egy tyúk kotkodácsol: biz az tojás lesz! Elnézem a szemben lévő zöld dombokat meg a templomtornyot, és azon gondolkozom, mit tudok ebből átadni neked, nektek azokon az eseményeken, amelyeket majd nyár végétől tartok. Mindjárt itt az augusztus végi elvonulás, amit Nyitray Nellivel közösen vezetünk – vajon oda hogyan tudom becsempészni Ozorának ezt a szellemét? Mintha ég és föld, tűz és víz lenne ez a két dolog: egy doromboló-ordító fesztivál meg egy csöndes elvonulás. Az egyik helyen úgy megnyom a hangos zene, hogy a gyomromban, a szívemben ugrál a ritmus – a másik helyen meg általában egyenesen csöndben vagyunk. Számomra valahogy mégis ugyanaz a kettő, és magamnak is és neked is ígérem: amit csak tudok, megteszek, hogy ez a szellem minden olyan helyen megjelenjen, ahol mindfulness-t tanítok.
