Ezt a történetet eredetileg a szokásos, havi hírlevelemben írtam le. Sokat gondolkoztam rajta, hogy egyáltalán le merjem-e írni egy ilyen, félig nyilvános műfajban, mint a hírlevél, amit átéltem. De újra és újra visszakeveredem ahhoz, hogy egyáltalán miért csinálom ezt a mindfulness-tanítást, miért küldöm ki a hírleveleket.
És amikor ilyesmiről gondolkozom, mindig oda jutok, hogy egyszerűen azért, mert szerintem a tudatos jelenlét témái és gyakorlása fontosak az életben. Fontos tudni, kik vagyunk, mit akarunk igazán, és mit érzünk közben. Fontos, hogy szelíd, együttérző, ugyanakkor tudatos életet tudjunk élni. És a most következő, a nyugalom megzavarására teljesen alkalmas, ráadásul viszonylag hosszú történet abszolút válasz a fenti kérdésekre.
Azt is tudom, hogy ez egy olyan sztori, ami teljesen illegális Magyarországon, és föl is merül bennem, hogy vajon, ha ezeket elolvasod, mit gondolsz rólam. Milyen ítéleteid lesznek. Hazudnék, ha azt állítanám, nem érdekel a véleményed (ó, talán túlzottan is!), de amiről beszélni akarok, az olyan alapvető, hogy nem tudom magamban tartani. És én nem tudok virágnyelven beszélni arról, amiről csak őszintén érdemes. Úgyhogy végül egyenesen úgy döntöttem: teljesen nyilvánosan is megosztom ezt a történetet, hátha megtámogat bárkit bármiben. (Vagy talán ez az aktus önmagában engem.)
Ezen a nyáron három psy-trance fesztiválon vettem részt, az utolsó és a többinél sokkal hosszabb, Ozora volt. (Ozorai tapasztalataimról itt olvashatsz: https://tudatossag.net/fesztivalozas-tudatos-jelenletben/) Mióta Ozorának vége, a macskával, Jolival Mátraszelén dekkolunk – régóta van itt házunk, ami először kicsi volt, aztán megnövesztettük. Budapesti hónapok után ez mindkettőnknek olyan, mintha engedélyt kaptunk volna rá, hogy egy kis időre visszatérjünk a Paradicsomba, ahonnan kiűzettünk, és amit a közeljövőben valószínűleg teljesen el fogunk veszíteni, mert el kell adnunk ezt a házat, ráadásul idő, energia se lesz odautazgatni. De még várt rám (ránk) egy végső állomás, amellyel ezt a fesztiválos nyarat le kívántam zárni.
Kalapkúra. Ez eredetileg egy olyan, népi gyógymódot jelent, amikor pálinkát iszunk, jól beöltözünk és izzadunk, abban a reményben, hogy egy felső/alsó légúti betegségtől megszabadulunk. Bevallom, ebben a kalapkúrában nem nagyon bízom, ráadásul nehezen iszom pálinkát. Arról nem is szólva, hogy modern vizsgálatok szerint gyakran többet árt, mint használ.
De van egy másik kalapkúra, melynek az elnevezése azon alapul, hogy a gombának is van kalapja, és az olyan gombáknak is van, amelyek pszilocibint tartalmaznak. A pszilocibin hatásában az LSD-éhez nagyon hasonló vegyület, mely számos, főként trópusi, szubtrópusi területen termő gombában természetesen is megtalálható. Kb. 10 évvel ezelőtt, csak pár héttel egy intenzív, tíznapos vipasszana-elvonulás után fogyasztottam LSD-t, és azóta tudom, hogy az, aki rendszeresen meditál, valami teljesen, alapvetően mást tapasztal, mikor ezeket az ún. erős hallucinogéneket használja.
Talán 2015 nyara lehetett, a Balatonon ringatóztunk a kis, felfújhatós csónakunkban, és egy pár órás LSD-túra alatt kis túlzással az egész világot megértettük. Láttuk, hogyan lesz a semmiből valami kósza érzet, az hogyan válik gondolattá, cselekvéssé, reakcióvá. Mint valami 3D-s terepasztalon, láttuk a tudat és a tudattalan működését; hogy ezt a tudatos és tudattalan folyamatot hogyan lehet befolyásolni, megszakítani. Nem egy absztrakció volt, hogy az „inger és a rá adott válasz között létezik egy tér: ebben a térben rejlik a szabadságunk, a növekedésünk” (Viktor Frankl), hanem ezt a teret a saját szemeink előtt láttuk a szupertudatosság, sőt: átmeneti megvilágosodás fényében. Maximális béke, az én-érzet hiánya és teljes jelenlét. És most cseppet sem túlzok.
Persze, nem igazi buddhák voltunk, mert az LSD (meg a pszilocibin) elmúlik – ezért átmeneti a megvilágosodás. De mivel a belátások, megélések, átélések, emlékek utána is megmaradnak, és továbbra is érvényesek és jelentőségteljesek, megsejtettem, hogy most, 2025-ben, hogy életem már vagy másfél éve a béka legeslegalsó feneke alatt is száz méterrel botladozik, újra valami hasonlóra lehet szükségem, mert a szokásos eszközöket kimerítettem. El kell mennem a falig, és meg kell néznem, mi van a fal mögött. És egy szerdai kora délutánon, mikor Szelén mindössze 35 fok volt árnyékban, elmentem a falig.
Most azonban volt értő kísérőm-segítőm, aki abszolút tapasztalt az ilyen típusú szerek által asszisztált folyamatokban, és ez nagyon fontosnak bizonyult, mint ahogy az is, hogy mindezt megelőzte jó pár előzetes, konzultációs beszélgetés is. Ahol rögzítettük ennek a tudati utazásnak a szándékát is: újra megtalálni a bizalmat. Bizalmat magamban, másokban, a jövőben, az életben. Úgy egyáltalán. A mindfulness 8 hozzáállása közül nekem a bizalom a legfontosabb, és az utóbbi időben – úgy éreztem – fájóan kiveszett belőlem. Úgy éreztem, azt utóbb időben annyira becsaptak, kihasználtak és megszívattak, hogy nem tudtam már bízni se magamban, se másban, se a jövőben, se semmiben. Bármit mondott nekem bárki, rögtön ott volt a gondolat: „Biztos? Biztos, hogy nem akar becsapni? Nem csak azért mondja, hogy lerázzon, megnyugtasson vagy – csak úgy? Vagy csak az önismeret hiánya miatt?”
A kalapkúra első másfél-két órája szuperül eltelt, egyre szebb lett minden körülöttem (az erős hallucinogének többet között fokozzák a színlátás képességét, és minden szó szerint ragyog), egyre inkább rátaláltam „igazi önmagamra”, föl is tettem magamnak a kérdést, hogy most itt gyógyulunk vagy szórakozunk-e… Aztán még egy óra múlva éreztem, hogy erősen émelygek, mindenféle gyomorrosszulétek kínoznak. A kísérőm kifejezetten abba az irányba térített el, hogy ne kezdjem el kezelni a problémáimat, mert én már rögtön B6 vitamin, magnézium, banán, Daedalon és hasonlók segítségét kerestem volna, hanem csak „legyek együtt az émelygéssel, mint a mindfulness-ben – tudod, ahogy tanítod”. De egyre nehezebb lett az egész, és én elhatároztam, hogy nem érdekel, most már gondoskodom magamról és a testről, és beveszek valamit.
Erre a kísérőm azt javasolta, hogy mi lenne, ha inkább betennék valami zenét, hátha az segít az émelygés eloszlatásában. Ragaszkodott ahhoz az értelmezéséhez, hogy ez nem egyszerűen émelygés. Itt valami ki akar jönni, én pedig nem hagyom, ezért émelygek. Hát, mondom, oké, de mit tegyek be? Goát vagy psy trance-t? Az túl durva lenne, csak még jobban émelyegnék. Rájöttem, hogy abszolút harmónián alapú zene kell, Bach, Handel vagy Mozart. Nem volt kérdés, hogy ezek közül Bach, de azt is tudtam, hogy a harmóniának, annak olyannak kell lennie, hogy ne igazán legyen hagyományos harmónia.
És bár alig tudtam bízni ebben a kísérőm javaslatában, és alig láttam bármit ebben az állapotban (szép színesek a hallucinációk, de a valóságot eléggé ki tudják takarni:-), a kütyüket meg alig tudtam kezelni, de sikerült zenét betenni, és Bach b-molll miséjéből az Agnus Dei-áriát választottam, kontratenor előadásban. Ebben az áriában olyan szintű az állandó hangnemváltás, hogy már csak simán eldalolni egy kihívás, folyton egy másik dúrba vagy mollba érkezünk, közben az egész valami hihetetlen módon lebeg a fájdalomban:
Agnus Dei, qui tollis peccata mundi, miserere nobis.
Agnus Dei, qui tollis peccata mundi, miserere nobis.
Isten Báránya, ki elveszed a világ bűneit: irgalmazz nekünk!
Isten Báránya, ki elveszed a világ bűneit: irgalmazz nekünk!
(Ezen a linken meghallgathatod:
https://soundcloud.com/tlkeeler/bach-agnus-dei-from-mass-in-b-minor?si=e9ea4b385833485dabbb3c7946711a40&utm_source=clipboard&utm_medium=text&utm_campaign=social_sharing)
Jó hangosra tekertem a hangcuccot és a hangfalak elé álltam. Tudod, hogy nem vagyok istenhívő. De ez a zene nekem ezeken a megfontolásokon túl van. Csak álltam ott, és potyogni kezdtek a könnyeim. Az élet összes fájdalma azokba a pillanatokba sűrűsödött. És mi a fájdalom? Mikor el vagyok zárva a szeretettől. A magam szeretetétől és a mások szeretetétől. Az elmúlt időszak, különösen az elmúlt másfél év gyötrelme. Keménység, komorság, még a molekulák is keményen koccannak. A semmi ágán ül szívem. A vágy, hogy szeressek és szeretet tudjak adni. Magamnak és másoknak. És közben vákuum. Hallod-e, csont a csöndet? A szeretet elől elzárva lenni maga az égető halál.
Vége lett a dalnak, de rosszul állítottam be a lejátszást, és nem indult el a zárórész, a föloldozás, amit igazságtalanságnak tartottam, hiszen ennyi fájdalom után legalább már azt kiálthassuk az égbe: „adj nekünk békét!” Ha már itt van ez a sok szörnyűség, legalább már ennyit kérhessünk magunktól vagy másoktól. Nagy nehezen sikerült elindítani ezt a zárórészt, amiről azt hittem, hogy majd feloldásként ér, megnyugvást és békét hoz a szívembe a fényes hangjaival, a határozott harmóniáival:
…dona nobis pacem.
….adj nekünk békét!
(Ezen a linken meghallgathatod:
https://soundcloud.com/stjacobskammarkor/27-dona-nobis-pacem-mass-in-b?si=1757e3eb2be24baeb977f61a29ada8b7&utm_source=clipboard&utm_medium=text&utm_campaign=social_sharing)
De épp ellenkezőleg történt, még jobban elkezdtem zokogni, hiszen a zene szépsége, összetettsége rámutatott valamire. Először az jutott eszembe, hogy „milyen jó fej ez a Bach, hogy a jóvátehetetlen fájdalom után azért kicsit megsimogatja a buksinkat, mintha azt mondaná: „nó para, lesz ez még jobb is.” Csakhogy rájöttem: ez most nem Bach volt, hanem én magam. Bár alig láttam, addig kínlódtam, amíg ez a feloldozó zene el nem indult. És ez, hogy nem hagytam magam a zene hangulati legmélyében, a kétségbeesésben ragadni, hanem határozottam kerestem a feloldást, rámutatott valamire, ami úgy hatott rám, mint ha kalapáccsal sújtottak volna a mellkasomra.
Hogy ott a szeretet szívemben. Mindig. Akkor is, amikor haragszom, amikor úgy érzem, mindjárt agyonütöm magamat vagy a másikat. Ki se tudnám irtani ezt a szeretetet a szívemből. Ebből vagyok. Ez az anyagom, amiből fölépülök. Ez ad értelmet az életemnek. És akkor is ott van, amikor azt hiszem, hogy a szeretet nincs sehol. Mire ezeket megértettem, már az udvaron voltam, és térdelve meg meditációs ülésben ülve, ordítva zokogtam a felismerésektől. Egy völgy tetején van a ház, úgyhogy a környékemen élők kaptak rendesen – volt vagy másfél-két órás műsor –, de ez most nem érdekelt. Sőt tudtam, hogy most valami olyasmit kapnak tőlem, amit talán nem értenek, de aminél nincs fontosabb ezen az egész rohadt, mégis a keményen koppanó világon: szeretetet. Felváltva zokogtam és röhögtem, tiszta őrület.
És megéltem, hogy ez a szeretet nemcsak bennem van ott mindig, hanem mindenkiben, még akkor is, ha láthatatlan. A sanda pillantások, a gyanakvó tekintetek, a haragos és neheztelő mondatok – ezek mögött is ott van a valódi, mély, őszinte szeretet. Mi, emberek ezernyi tévúton járunk, iszonyatos módokon bántjuk magunkat és egymást, de igazából csak a szeretetet keressük közben. Eszembe jutottak azok az emberek, akiket eléggé elítélek mindenféle „helytelen cselekedeteik” miatt, de most azok a cselekedeteik és gesztusaik merültek fel, amelyekkel szeretetet és törődést adnak másoknak, akár nekem. Az a tény, hogy mindnyájan teljesen spontán képesek vagyunk az empátiára és az együttérzésre, egyértelműen mutatja, hogy a szeretet az alap, amelyre épülünk. Mikor látjuk, hogy valaki megsérül vagy bajban van, azonnal érezzük magunkban is a szenvedés fájdalmát még akkor is, ha azt hisszük, nem szeretjük az illetőt. És segíteni akarunk.
Persze, „békeidőben” hajlamosak vagyunk a gyűlölködésre és az elszigetelődésre. És belefáradunk a háborúkba is, és van, mikor a túlterheltség ahhoz vezet, hogy lezárulnak a szeretetünk csatornái. De ettől még itt van bennünk, és újra és újra ehhez az igényhez térünk vissza. Talán évek, évtizedek, egész életek telnek el a szeretet megízlelése nélkül – de egy idő után mégis ehhez jövünk vissza, mert ez a lényegünk.
És ekkor azt is felfogtam, hogy nemcsak én szeretek egy csomó embert, hanem ők is szeretnek engem. Hogy mennyien küldtök nekem kedves és együttérző üzeneteket, gyakran megosztva azt is, hogy mi van veletek. És ugyan ezeket értékelem, amíg olvasom, hálás vagyok értük, és általában válaszolok rájuk, de aztán eltelik fél óra, és csak arra tudok fókuszálni, hogy mennyire el vagyok szigetelődve a világtól és a szeretettől. A legmélyéig átéltem ezeket a szereteteteket, köszönöm nektek. És tudom: a sok-sok automatikus viselkedés, reakció, rutin, ítélet gyakran felülírja a szeretetet, és úgy tűnik, mintha az nem lenne, de attól még van. Amikor kiabálsz velem, vagy átkozol, akkor is szeretsz, és én is szeretlek téged, bármi is történjék.
És akkor eszembe jutottak a tanítóim. Goenka, Dupseng Rinpoche, Karmapa, Bodhin Woodward, Kathy Ward, Alison Evans – lények, akik attól olyan ragyogóak, hogy ők már sokkal több falat lebontottak, sokkal több fátylat leszagattak a szeretet útjából. Az a sok-sok öröm, amit Dupseng Rinpcohe arcán annyit látok, mind a szeretet öröme. Hogy olyan nyíltan és egyszerűen tud szeretni és szeretetet fogadni. És ennyi elég a teljes élethez. És én vagyok Karmapa, Dupseng Rinpoche, Goenka és így tovább. Ezek mind. Ilyen szerek hatására azért tudok átmenetileg megvilágosodni, mert a szeretet lángja sosem hunyt ki bennem. Egy a lényegünk.
Hogy mindezeket mire alapozva állítom? Nem tudom, de ezer százalékig biztos vagyok benne, mert a legmélyéig megtapasztaltam most, ebben az őrült folyamatban. És persze senki ne gondolja, hogy ettől az egy élménytől bármennyit is „javultam”. Ó, biztos vagyok benne, hogy jönnek még bőven tévutak, félreértések, a harag és a neheztelés zsákutcái. Vagy akár belefagyás a pusztító érzelmekbe, gondolatokba. De remélem, hogy amikor majd visszagondolok erre a meghatározó élményre, akkor erőt fog adni a továbblépéshez, hogy minél szabadabb, boldogabb és szeretettelibb életet élhessek.
És hogy hogy jön mindez a mindfulness-hez? Ahogy talán már te magad is megtapasztaltad, általában nem kell ahhoz gombákat vagy LSD-ket fogyasztani, hogy eljuss az élet fontos felismeréseihez. Sőt ahogy elnézem, a tudatos jelenlét gyakorlásához hasonló előzetes tapasztalatok nélkül talán ezek a szerek nem is működnek ezen a módon. A kalapkúra egyszeri dolog. Talán párszor meg lehet ismételni az életben, de azt érzem, hogy csak erre építkezni hosszú távon nem éri meg, mert ez csak a pszichoaktív anyag abuzálása lenne. Ha már itt a szeretet, cselekvésbe vihetjük, aminek az első lépése a figyelem.
A mindfulness a figyelem felhasználása a szeretet érdekében. Ha nincs meg a motiváció, a szeretet, akkor egy idő után elég nehéz mindfulness-t gyakorolni. Lehet gyakorolni, de talán azt éljük meg, hogy az életünk és a gyakorlásunk valahogy nem kielégítő. Fontos azonban látni, hogy a mindfulness lényege nem az ülőmeditáció, a tespásztázás vagy a tudatos mozgás. Hanem a barátságos, érdeklődő pillantás. A bátorság, hogy a saját intuíciódra építkezz. A sóhajtás, hogy nem érdekel, most akkor is gondoskodom magamról. Ez a mindfulness. És persze ezer arca van, de a lényeg valahol ott lehet, hogy rá akarunk találni arra az állapotra, ahol a szívünk legmélyéig át tudjuk élni, hogy szeretünk és szeretve vagyunk.
Több mint egy hét telt el a kalapkúra óta, és még mindig emésztem a történteket. Fájó felismerés, hogy attól, hogy ez megtörtént velem, még nem szabadultam meg automatikusan a belső nehézségektől. A harag, elkeseredés, kétségbeesés érzelmei még mindig itt vannak, velem. Szándékosan és tudatosan kell dolgoznom azon, hogy integráljam ezt az élményt az életembe, mert különben csak egy kellemes, de fakuló emlékké válik, mint egy szuper jól sikerült nyaralás.
A tudatos jelenlét gyakorlása a szándék tudatosításával kezdődik. Miért gyakorolunk igazából? Hogy tisztán lássunk. Hogy megnyugodjunk. Hogy békét kössünk magunkkal, másokkal vagy bizonyos dolgokkal. Hogy megbeszéljünk magunkkal valamit. Ki mikor miért gyakorol. Most az a szándékom ezzel az élménnyel, hogy egy végső menedékké váljon bennem. Egy világító lámpássá a tudatlanság és szeretetlenség vakító éjszakájában. Egy folyton égő tábortűzzé, amely mellé bármikor odatelepedhetek. Hogy csinálom ezt? Egyelőre fogalmam sincs. Mint tíz éve minden egyes hónapban, itt fekszem a hematológián, áradnak az ereimbe más, számomra ismeretlen emberek antitestjei, s közben azon merengek, mennyi sok szeretet van ebben is: mások a vérüket adják, hogy olyan arcok, mint én, egészségesebben és tovább élhessenek…
Barta András