2025. március utolsó napján tartottuk a Háború és béke – a szívekben, az országban és a világban c. ingyenes foglalkozásunkat. Eredetileg az volt a szándékom, hogy ezen a workshopon ugyanúgy reflektálunk a külvilágból érkező fenyegetésekre, mint a saját szívünkben ragadt haragra. De a politika, az ország, a világ dolgaival való foglalkozás szétfeszítette a kereteket, úgyhogy májusban lesz egy másik műhely, Harag, tudatosság, együttérzés címmel, ahol már kifejezetten arra fókuszálunk, hogyan kezeljük a tudatunkban fölbukkanó haragos érzelmeket, az ingerültségtől az égető dühig. Ez is ingyenes, élő, online esemény lesz, de szívesen fogadom az adományodat, ha ez belefér neked.
A március 31-i workshop talán legizgalmasabb része az volt, amikor sorra vettük, ki milyen ügyes megközelítéseket alkalmaz a a külvilágból érkező vélt vagy valós fenyegetések kezelésére:
1. Jelenlét
Mivel (felépülő) híroldal-függő vagyok, egy darabig megszállottan tanulmányoztam a különféle előrejelzéseket. Régen ezek az időjárásra korlátozódtak, manapság azonban a „hírek” jó része politikai, gazdasági, történelmi jóslat. Előtérbe került, hogy a „szakértők” mit gondolnak a tényekről, a tények pedig már nem olyan fontosak. Sokkal fontosabb, hogy „mi lesz ebből”. Különösen izgalmas tanulmányozni, mi válik be ezekből a jóslatokból. Talán nem lepődsz meg, ha azt állítom: szinte soha semmi nem úgy következik be, mint ahogy akár a legokosabb, legtapasztaltabb szakértők megjósolták.
Például a covid alatt nagyon elterjedt a home office meg a virtuális kapcsolattartás, és azt jósolták, ez már kiirthatatlan lesz, sőt egyre terjedni fog. Ehhez képest manapság egyre több helyen vonják vissza a home office-t, a Zoom részvényei már rég nem teljesítenek jól, és még én is kevesebb online jelentkezést kapok. Az ún. szakértői jóslatok nem sokkal többek a laikus jóslatoknál. Ugyanazok az automatikus ítélkezések és jövőbe vetítések jellemzik. „Te jó ég, mi lesz ebből?!” – bukkan fel a tudatunkban az automatikus ítélet akkor is, amikor kellemetlen híreket olvasunk, nézünk vagy hallunk. És már indul is a katasztrófaforgatókönyv gyártása.
Ha ilyenkor szelíden figyelmezteted magad: „ez csak egy gondolat, nem a valóság”, azzal teret tudsz nyerni, és az elképzelt jövő helyett a megélhető jelenre tudsz fókuszálni: „Most mit tapasztalok? Most mi a dolgom? Mi a következő lépés?” A tudat szívesen rohanna előre pár száz lépést, és oldana meg olyan problémákat, melyek nem is biztos, hogy bekövetkeznek. De mi visszahozhatjuk a figyelmet az itt és mostba, újra és újra tudatosítva, hogy csak az van, ami van, és ami lesz, az egyáltalán nem létezik, csak puszta spekuláció.
2. Érzelmi biztonság önmagamnak
Ez egy olyan megközelítés, amit ha csak néha csinálsz, nem biztos, hogy sokat segít. A rendszeres gyakorlás azonban megtámogathat. Naponta többször elmerülhetsz önmagad támogató érintéseiben: önölelés, kéz a szíven, kéz a fájdalmas testrészen, cirógatás, egyik kéz barátilag megfogja a másikat – vagy valami egész más, kísérletezhetsz. Bármivel kísérletezel azonban, érdemes 1-2 percig benne maradni az érintésben, beengedni, hosszan ízlelni, mert idő kell, amíg beindul az oxitocintermelés a testben.
Ezt a támaszt erősítheti, ha jókívánságok sorát küldöd magadnak, olyan szavakat, mondatokat, amelyekre szükséged van. Kezdetben talán nem érzed meg a bennük lévő kedvességet. Vagy nem érzed, hogy igazán támogatnának. De ha kitartóan így gyakorolsz, akkor egy idő után már ezek is felbukkanhatnak.
Anélkül azonban, hogy tudnád, mi van veled, nehéz hatásos jókívánságokat küldeni. Úgyhogy mindennek az első lépése az, hogy megállsz, szünetet tartasz, befelé fordulsz, és megkérdezed magadtól: „Mit tapasztalok?” És érzed, amit érezni lehet. Akár köszöntöd, bármilyen nehéz érzelem van is jelen: „Helló, rettegés, látom, már megint itt vagy. Gyere be, kicsit beszélgessünk.” Miután valamennyit együtt voltál a tapasztalataiddal, megkérdezheted magadtól: „Mire van most szükségem? Mi támogatna meg?” És ha bármi fölmerül, azt már kívánhatod magadnak. Bármit kívánhatsz, a kívánság ingyen van. „Érezzem magam biztonságban.” „Érezzem, hogy szeretnek.” És így tovább.
3. Támogatás kérése mástól
Mikor fölteszed a kérdést, hogy mire van szükséged, akár azt is a kérdés után biggyesztheted: „És kitől?” És lehet, hogy az derül ki, hogy az egyik szeretted, ismerősöd az, aki igazán támaszt tud neked nyújtani, akár egy barátságos beszélgetéssel, akár egy öleléssel, akár csak a jelenlétével. Ne félj segítséget, támaszt kérni. Mind félünk a visszautasítástól, de épp a félelem ellenére fenntartott bátorság az, ami előre tud vinni. Mikor sérültnek érezzük magunknak, félünk az újabb sérüléstől, ezért keménynek mutatjuk magunkat vagy elszigetelődünk. De ezzel csak eltávolítjuk magunktól a többieket, sőt még önmagunkat a saját szívünktől.
Ha visszagondolok az elmúlt évtizedekre, valójában nagyon ritkán fordult elő, hogy a nyílt segítségkérésemre ne érkezett volna pozitív, nyitott válasz. Néha szégyelljük, ahogy vagyunk. Vagy azt szégyelljük, hogy egyedül nem boldogulunk. Pedig sokan eleve hálásak, ha akár csak egy apróságban a segítségünkre lehetnek. Hiszen ilyenkor is kapcsolódunk, érezzük, hogy összetartozunk, és ez erőt ad, hogy a nehézségeken tudatosan és együttérzően navigáljunk keresztül.
4. Médiakontroll
Kskamasz koromban rendsteresen megnéztem az esti híradót, esetleg meghallgattam a rádióban a híreket, akár még a Déli krónikát is. A nagykamasz korom a rendszerváltás idejére esett, ami engem nagyon inspirált, iskola előtt minden reggel vettem egy napilapot, aztán amíg a tesitagozatos barátaim tesiztek, én kiolvastam az egész lapot. Nemrég találtam egy naplót 14-15 éves koromból, ide vezettem fel a nap akutális politikai-közéleti eseményeit! Hát, láthatod, hogy ezek a témák már fiatalon is érdekeltek.
De akkor ennyi volt: esti híradó, éjszakai híradó, pár rádióműsor, napilapok, pont. Magam sem vettem észre, hogy bővült ki az internettel a hírmédia világa, de ma már, ha nem vigyázok, arra ébredek, hogy összegörnyedve ülök óták óta a számítógép előtt, és testben-lélekben megtörve, kényszeresen fogyasztom az aznapi századik hírt. Talán te nem vagy eleve hírfüggő, de biztos te is ismered azt a jelenséget, amikor az ország meg a világ hírei úgy megbabonáznak, hogy az érzett (vagy észre se vett) kellemetlen tapasztalatok ellenére nem tudod abbahagyni a befogadást.
Ez természetes, hiszen ilyenkor a valódi stresszrendszerünk éled fel, érezzük, az üss vagy fuss vagy fagyj le automatikus reakcióit. Agyunk nem olyan okos része – „a nyuszi” – figyelmeztet: nagyon nagy gondok vannak, amelyek az életedet, a megélhetésedet, az érzelmi vagy fizikai biztobnságodat veszélyeztetik! cselekedj!” A reakció természetes, ám annak már nem kell természetesnek lennie, hogy a sok hírolvasástól rendszeresen rosszul leszel. Tulajdonképpen miért van szükségünk erre a sok-sok politikai hírre?
Nyilvánvaló megoldás, ha szándékosan korlátozzuk a médiafogyasztásunkat. De vajon ez nem elkerülés-e, ami aztán még nehezebb következményekhez vezet? Szerintem nem. Ha ugyanarról a témáról az ötödik hírt olvasod, nézed, hallgatod, az már nem tájékoztat téged, hanem egyszerűen csak a földbe döngöl. Nem hogy, nem elkerülés a médiakontroll, hanem egyenesen felépülés egy öröm nélküli függőségből. Most igazán: mi szükségünk a százezredik hírre? Miről maradsz le, ha naponta mindössze öt percet töltesz a hírek tanulmányozásával, egyszerűen csak átfutva a címeket? Ráadásul mindez túlterhel minket, és túlterheltségkor az első lépés az öngondoskodás, nem pedig az elfogadás gyakorlása. Túlterheltség esetén, ha más nem segít, még a meditáció gyakorlását is abbahagyjuk. Nem hagyhatjuk-e abba a hírek kényszeres befogadását?
A március 31-i műhely további fontos tanulsága volt, hogy többen rájöttünk: igazából nem is nagyvilág, az ország vagy a politika eseményei aggasztanak minket. Ezek inkább csak egy komor hátteret adnak egyébként is meglévő vívódásainknak, elakadásainknak. Nem tudjuk hirtelen és egyszerre megoldani a világ minden baját. De mehetünk sorban, és legelöl mi magunk állunk. Meggyőződésem, hogy a 20–21. századi mindfulness-mozgalom legfontosabb üzenete az öngondoskodásnak ez az új módja. Ha nem is mindig, de gyakran igenis képesek vagyunk önmagunkat gyógyítani, ha vesszük az időt és a fáradságot.