A trauma olyan jelenség, amely mindannyiunkat érint. Sokféle trauma van, és a trauma „szimplán” olyan eseményekből is kialakulhat, amelyek „mindössze” érzelmileg terhelnek meg minket. Az elmúlt másfél évben engem például kifejezetten érzelmi traumák sorozata rázott meg, és ez nem volt könnyebb, sőt nehezebb volt életem korábbi, fizikai alapú traumáinál, mint amilyen egy súlyos betegség kiderülése vagy a kemó.
A trauma olyan súlyos esemény (vagy események sorozata), amely az alapvető érzelmi és/vagy fizikai biztonságunkat fenyegeti, illetve támadja meg, s gyakran van valamilyen erőszakos felhangja. A traumát átélt ember gyakran tehetetlenséget, akár teljes lefagyást vagy disszociációt él meg. A traumatizáltság biztos jele, hogy az eseménnyel kapcsolatos emlékek és érzések újra és újra visszatérnek, akár ébren, akár rémálomban, előhozva a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság élményét is. Aki mélyen traumatizált, egy időre akár teljesen a múltban ragadhat, akár a valóságérzékelését is elveszítheti egy időre.
Fölmerülhet benned, hogy tulajdonképpen mi is a különbség a trauma és a mindennapi nehézség között. Hát, tulajdonképpen a fenyegetés mértéke, a belső biztonságra tett hatása. Kisebb traumákkal folyamatosan szembesülünk, vannak azonban olyan események, amelyek szinte „megbabonáznak” minket, és utólag sem biztos, hogy tudunk velük mit kezdeni.
Nagyon sok olyan traumánk van – például veszteségek, gyász, válás –, amelyek, ha türelmesek vagyunk, idővel maguktól enyhülhetnek, akár meggyógyulnak bennünk. Más, főleg az erőszakhoz és komoly, érzelmi abúzushoz kapcsolódó traumák azonban akár hosszabban is velünk maradhatnak, és úgy érezhetjük, hogy sehogy sem boldogulunk velük. Ez azokra is igaz, akik szisztematikus elnyomás mellett (alatt) élnek, és az érzelmi/fizikai biztonságuk fenyegetettségét újra és újra át kell élniük. Gyakran ezt élik meg a nemzeti, etnikai, szexuális vagy neuordiverz kisebbségek tagjai. Több olyan meleg ismerősöm is van például, aki rendszeres, visszatérő zaklatásokról számol be, és ezért elkerül bizonyos környékeket, szórakozási formákat, vagy épp nem mer olyan ruhákat hordani, mint amilyen jólesne neki. Vagy a cigányok rendszeres tapasztalata, hogy egy boltban akkor is átkutatják a táskáikat, ha nem is loptak semmit, egyszerűan azért, mert cigányként gyanúsnak néznek ki.
Amikor úgy érzem, traumatizált vagyok, akkor is szoktam gyakorolni, sőt kifejezetten a nehézség meg a bennem lévő szerető kedvesség felé igyekszem fordulni. Tavaly ősszel azonban többször is azt vettem észre, hogy ez az odafordulás nem hogy nem segített, de gyakorlások után még talán még jobban megverve éreztem magam (érzelmileg, úgy értem). Azért is osztom meg veled, hogy mit csináltam ebben a helyzetben, mert talán te is hasznád veszed majd ennek.
Először is átbeszéltem a szupervizorommal, hogy mit tehetek ilyenkor, és ő is egyetértett, hogy kezdetben főleg a mozgásos gyakorlatok felé fordítottam a figyelmem, miközben kifejezetten nem foglalkoztam formális gyakorlás során a nehézséggel. Habár rövid ülőgyakorlatokat is csináltam, ezek is inkább azt szolgálták, hogy legyen egy vagy több biztos horgonyom, amelyhez vissza tudok térni, ha a nehéz tapasztalatok túlterhelnek. És hogy a bennem rejtőző szeretethez tudjak kapcsolódni.
Amikor már több, hosszabb ülésre voltam képes, akkor is nem annyira az elfogadás, mint inkább a szerető kedvesség gyakorlása állt a középpontban (persze, a traumás érzelmek úgyis feljönnek ilyenkor is). Tulajdonképpen ezeket váltogattam: mozgás, rövid ülések, néha egy kis szerető kedvesség. Ez így ment majd egy évig, közben pszichológushoz is járni kezdtem, és így, szép lassan jutottam el arra a szintre, hogy először csak 10-15 perceket, majd hosszabban is biztonságosan tudtam ülni a fájdalmammal, többször is konzultálva a szupervizorommal a gyakorlásomról. És csak ezek után indult a trauma feldolgozása.
Az én esetem azért a nehezebbek közé tartozik. Ha egy kisebb vagy közepes nehézségen megyünk keresztül, akkor általában képesek vagyunk dolgozni vele a meditációban. Lehet, hogy nem azonnal. Talán szükségünk van pár napra, miközben inkább csak informálisan gyakorolunk (= egyszerűen jelen vagyunk az élet számos cselekvésében és tapasztalatában) vagy csak mozgásos gyakorlatokat. Természetesen lehet bennünk olyan késztetés, hogy elkerüljük a gyakorlást, a nehézséggel való találkozást. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem állunk készen a gyakorlásra. Maga a gyakorlat fogja megmutatni, mire állunk készen és mire nem, mire vagyunk képesek és mire nem.
Ha ilyen helyzetben vagy, én először kísérleteznék a gyakorlással a helyedben, legalább egy-két hétig. Talán épp úgy, ahogy fent leírtam. Mindenesetre kesztyűs kézzel bánnék magammal. Ha egy-két hét napi (vagy heti legalább 3–4-szeri) gyakorlás után is úgy érezném, hogy nem tudok haladni ezen az úton, akkor megkeresném azt a mindfulness-tanárt, akitől tanultam, és vele is megbeszélném a helyzetet. Lehet, hogy lesznek további ötletei. De az is lehet, hogy segít olyan szakembert találni, aki más módokon is meg tud támogatni. Attól függ, mik a tanárod egyéb kompetenciái.
A tudatos jelenlét az ún. részvételi alapú gyógyítás körébe tartozik. Ez azt jelenti, hogy amikor csak tudjuk, önmagunkat gyógyítjuk ahelyett, hogy másoktól várnánk, hogy „megjavítsanak” minket. Mindez nemcsak praktikus és olcsó (egy mindfulness-tanfolyam ára például maximum 4-5-6 ülésre elég egy átlagos budapesti pszichológusnál), hanem abban is segít, hogy egy új, sokkal barátságosabb, tudatosabb viszonyt alakítsunk ki önmagunkkal. A gyakorlás szélesre tárja a toleranciaablakunkat is, vagyis ami ma trauma volt, valamennyi gyakorlás után talán már közepes nehézség: erősödünk elfogadásban és belső kedvességben. Néha azonban nagyon is szükségünk lehet külső segítségre (ebben az esetben: a traumafeldolgozást segítő szakemberre), és ha ez a helyzet, akkor nem érdemes vele várni.
A traumafeldolgozás új útjai közé tartozik a polivagális megközelítés, amelynek az eszközeit nagyon apró adagokban már most is használom az MBCT-tanfolyamokon (ezért lettek 15 perccel hosszabbak a foglalkozások), és amelyek sokkal több teret kapnak a 2026 januárjában induló 12 hetes, Mindfulness, stresszcsökkentés és önegyüttérzés tanfolyamon.