Mikor másfél éve „ideiglenesen” elhagyott a feleségem, majd ezt – hogy úgy mondjam – különféle „drámai” események követték, és „teljesen” elhagyott, úgy éreztem, kihúzták a talajt a lábam alól, és hirtelen azt se tudtam, hogy kell/lehet élni. Tulajdonképpen rohadtul megsértődtem. Hogy lehet velem ezt megtenni? Itt vagyok ötvenévesen, és most, ennyi idősen kezdjek új életet? És még „ilyen sztorikon” is keresztül kell mennem? Olyan méltatlan ez az egész!
„Ilyen sztorik” alatt olyan sztorikat értettem, amelyekről már bőven hallottam a szűkebb és tágabb baráti körömből, kifejezetten közeli emberek ennél sokkal kacifántosabb történetekről számoltak be, de úgy gondoltam, hogy velem, velünk még csak hasonló se történhet meg. Soha. Ezek mindig csak másokkal történnek meg, de én más vagyok, mi mások vagyunk. Mintha arra számítanék, hogy a mi autónk sose robban le. Nem mi betegszünk meg – mások. És persze ugyan mások rettegve gondolnak a halálra – na, de mi!
Szóval jó sokáig úgy csináltam, mintha a feleségem meg én valami különleges emberfajták lennénk, egy külön kasztba tartoznánk, erkölcsileg felsőbbrendűek… nem is: egyenesen szentek lennénk. Vagy nem is szentek, hanem felülemelkedettek. Fantáziámban a feleségem meg én meg pár ismerősöm és barátom mindenféle akadály nélkül menetelt… mit menetelt: lebegett a nirvána irányába, amikor egyszer csak puff! Beütött a gravitáció, és jött a hatalmas zuhanás. A világ legnagyobb balesete, egyben a világ legnagyobb disznósága. Hogy így ki lett velem cseszve, az nem igaz!
Bevallom, ahogy ezeket írom, a sok fájdalom ellenére nagyon jókat mosolygok, nevetek meg szórakozom ezen a hozzáállásomon, pedig másfél kemény éven át úgy szenvedtem (és néha még mindig), mint egy igazi József Attila:
A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.
Vagy mint egy Csokonai Vitéz Mihály:
Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!
A legalján voltam mindennek, és sokáig csak más emberek társasága tudott kizökkenteni ebből a beleragadásból – hálát adok önmagamnak, hogy annak idején a mindfulness-tanári pálya mellett köteleztem el magam. Nagyon sokat jelentett, hogy tanfolyamokat, elvonulásokat, tanárképzéseket tarthattam, ahol ti, gyakorlók ott voltatok a saját nehézségeitekkel, örömeitekkel, őszinteségetekkel. Nem tudtátok elterelni a figyelmemet a saját nyomoromról, de arra jók voltak ezek az alkalmak, hogy az együttérzésben időről időre fel tudjak oldódni.
Sokáig csak azt nem vettem észre, hogy amit különleges hibának tartok a rendszerben, kivételt a szabály alól – abból épp csak a különlegesség meg a kivételesség hiányzik. Egy közepes Netflix-sorozatban több különleges sztori van, mint a mi szétmenésünkben, Pedig sokat beszélgettem elvált vagy válófélben lévő vagy egyszerűen csak faképnél hagyott, negyvenes-ötvenes-hatvanas férfiakkal meg nőkkel, akik gyakran ugyanolyan kacifántos sztorikon mentem keresztül, mégis ennyi időnek kellett eltelnie, míg rájöttem, hogy amit valami nagy, speciális izének gondoltam, az maga a legközhelyesebb valóság. Az a csoda, hogy 50 éven át sosem kellett hasonlókon keresztülmennem. A magyar társadalom nagyobbik része megtapasztal ilyeneket élete során – gyakran nem is egyszer.
Ami velem történt, az az élet szokásos nehézsége. Lehet tovább haladni, nincs itt semmi különleges látnivaló. Ha pedig szokásos nehézség, akkor máris az időjárási jelenségekhez hasonlít, ami viszont rögtön meghívja bennem a nem-azonosulás elvét. Amíg úgy álltam hozzá, hogy ami velem történt, az valami rettenetes különlegesség, világraszóló árulás, csoda, hogy az ég ránk nem szakad, addig a poklokat jártam. Most, hogy már jobban tudom egy súlyos, fájdalmas, de szokásos hurrikánnak látni, sokkal kevesebb plusz fájdalmat okoz.
Ez a gondolat nem én vagyok. Ez az érzelem nem én vagyok. Ez a testérzet nem én vagyok. Mikor idáig jutunk, majdnem mindig van egy olyan tanfolyami résztvevő, aki megkérdezi, hogy jó, de akkor ki vagyok én. Mikor a történelmi Buddhának ilyen típusú kérdéseket tettek fel – Van én? Nincs én? –, akkor csak hallgatott, mint a sült hal. Miért hallgatott? Mert ezek a filozófiai meg metafizikai kérdések egyáltalán nem érdekelték, Őt a belső szabadság érdekelte. A Buddha éntelenségről szóló tanítása nem egy metafizikai álláspont, hanem egy egyszerű stratégia a szenvedés csökkentésére, mivel a szenvedés mindig az azonosulással kezdődik. Ha azt, ami fáj, egy időjárási jelenség következményének látom, jóval kevésbé fogok szenvedni, mint ha azonosulok vele. Akkor is fáj, de nem annyira.
A hurrikán mindenkire lecsap. Az eső mindenkire esik. Aki születik, az meghal. Aki megházasodik, az ki van téve annak a veszélynek, hogy egyszer elhagyják. A statisztikák szerint Magyarországon a házasságok 60–70%-a válással végződik. És a legtöbb szerelem – tudjuk – véget ér. Persze, nem mindegyik, és mind ismerünk szuper párokat, akiket talán irigylünk, hogy az egész életüket együtt tudják leélni, na, de akkor is tudjuk, hogy inkább ez a kivétel. Szoktam lottózni, de nem szoktam megsértődni, hogy sosincs még négyesem se, még hármasom se, tudom, milyen kicsi a valószínűsége. Mennyi a valószínűsége, hogy egy párkapcsolat kitölti életed maradék részét?
Az egyik leghasznosabb nézőpontváltás, ha így tudunk ránézni fájdalmunk forrására. Te vajon mire tudnál így ránézni, ami szenvedést okoz neked?
fájdalom x ellenállás = szenvedés
Ha az ellenállást nullára csökkentjük, mennyi szenvedés is marad?