Én is. Mindkettőre. Azt szeretném, hogy mindenki szeressen – még azok is, akikkel nem törődöm. Azok is, akiket esetleg kifejezetten nem szeretek. És nagyon jólesik, amikor mások elismerik az „érdemeimet” – habár ilyenkor azért meg szokott a háttérben jelenni egyfajta szégyenérzet. Ismerős?

A Covid elhozta az online oktatás elterjedését. A mindfulness világára ez különösen igaz lett, és hiába látszik véget érni a Covid, a Zoom és vele az internetes tanítás továbbra is velünk marad. Sok hátránya van, de olcsóbb, elérhetőbb és sok szempontból kényelmesebb, mint a személyes átadás. A zoomos tanítás egyik mellékes hozadéka lett, hogy én mint mindfulness-tanár folyamatosan láthatom, mit és hogyan csinálok, miközben csinálom.  Ebben az is az izgalmas, hogy ez a mindfulness egyik meghatározása: tudatában lenni annak, amit és ahogyan csinálom, miközben csinálom (vagyis nem utólag).

Furcsa tükrök

Csak hogy ez a tényleg folyamatos képi visszajelzés időnként talán túlzottan megragadja a figyelmemet. Egy példa: Az egyik résztvevő épp egy nehéz, mondjuk, szomorú tapasztalatot oszt meg, én rá figyelek, tudatában vagyok annak is, hogy időnként hümmögök, bólogatok – majd egyszer csak rátéved a szemem arra a képkockára, amely engem mutat. És mit látok a képkockán? Önmagamat, ahogy bólogatok, hümmögök, figyelek. „Hmmm – jelenik meg a gondolat –, oké, hogy figyelek, de azért elég semmilyen arcot vágok. Mi lenne, ha egy kicsit együttérzőbb arccal figyelnék?” Elég csak, hogy ez a gondolat fölmerüljön, nem kell külön akarnom, és máris mit látok? Hirtelen megjelenik a szenvedés, az együttérzés kifejeződése az arcomon!

Más szavakkal: azt veszem észre, hogy a folyamatos, vizuális visszajelzés időnként változtat az arckifejezésemen, a viselkedésemen, talán még azon is, hogy mit mondok…(?) Még szupervízióba is elvittem ezt a témát, ahol rájöttem, hogy ezek mögött az önkéntelen változások mögött tudatos vagy tudattalan szándékok húzódnak meg. Például addiktológiai konzultánsként megtanultam, hogy aligha hasznos a felépülő alkoholista egyszerre szörnyű és vicces rémtörténetein együtt nevetni a mesélővel (elképzelheti bárki: sárban fetrengés, lopás, összevizelt nadrágok stb.), mert a mesélő ezt azért csinálja, hogy ne kelljen átélnie a kínt. Én viszont épp abban segítenék neki, hogy élje át, és épp az átélés juttassa el az elengedésig. Vagyis ilyenkor azért kontrollálom a viselkedésemet, hogy ráirányítsam a figyelmét az amúgy humoros történet cseppet sem humoros részeire.

És igen, van, amikor együttérzést szeretnék kifejezni. És van, amikor más, határozott szándékom van. De vajon az ilyesmi hiteles egyáltalán? Hol húzódnak a hitelesség és a színjáték határai? És mi a helyzet a tudatos válaszadás meg a spontaneitás közötti határmezsgyével? És mi a helyzet azzal, amikor azért változtatok az arckifejezésemen vagy a viselkedésemen, mert meg akarok felelni valaminek? Sőt: amikor valaki szomorú története hallatán én tudatosan még szomorúbb arcot vágok, akkor az nem pusztán megfelelési kényszer? Megfelelés „az együttérző mindfulness-tanár” fennkölt ideáljának?

Az elismerés szomja – a megfelelés kényszere

Fiatalabb koromban kifejezetten szerettem szerepelni, és ennek a mai napig megtalálható eredményei vannak. Például a Gang című kulturális talkshow-sorozatra, amely a Magyar Televízióban ment, a mai napig örömmel tekintek vissza.

Aztán voltak olyan megmozdulásaim is, amelyekről nem tudok jobbat mondani, mint hogy „fiatal voltam, és kellett a pénz”. Kereskedelmi tévékben hakniztam, trash show-kban bohóckodtam, és egyébként olyan sokat egyáltalán nem is fizettek ezért.

Ám ez így csak az igazság egyik része. Hiszen nemcsak a pénz kellett, hanem az is iszonyúan jólesett, amikor a Mészáros utcai cukrászdába betérve engem jobban letámadtak az érdeklődök a Benne leszek a tévében című tévéműsor részletei után kutakodva, mint a társaságomban lévő Till Attilát, aki pedig már akkor hatalmas sztárnak számított, és épp a Megasztárral volt híres. A pénzen túl más emberek érdeklődésére, szeretetére, elismerésére voltam szomjas. Nem egyszerűen a hírnévre, hanem arra a kézzelfogható tapasztalatra, hogy más, számomra ismeretlen emberek odajönnek, beszélni akarnak velem, egyáltalán felismernek. Pedig nagyon sokszor kifejezetten terhes volt ez a szerep: gyakran zavart mosollyal léptem le az ilyen helyzetekből, egy részem mégis örömet és elégedettséget érzett. Na, meg szégyent – ami az értéktelenség érzése.

Bennünk, emberekben erős a belső bizonytalanság, úgyhogy azt találtuk ki, hogy a bizonyosság érzését majd valahonnan kívülről, más személyektől vagy dolgoktól importáljuk magunkba. Mivel az ritkán merül fel bennünk, hogy a bizonyosság érzését a külső dolgoktól és emberektől függetlenül is el lehetne érni, ezért elkezdtük elhinni, hogy a kívülről jövő megerősítés értékes. Sőt azt találtuk ki, hogy ezek a külső dolgok jelentik az értéket, azt pedig hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy ezeket a külső dolgokat épp azért hoztuk létre, hogy ne kelljen befelé fordulni.

Ahogyan egy régi, kedves tanítványom felhívta erre a figyelmem: ez a kifelé fordulás már olyan mértékű, hogy nemcsak az emberi kapcsolatainkra vagy az önértékelésünkre nyomja rá a bélyegét, hanem a gazdaságunkra, az ökológiai rendszerünkre és a társadalmainkra is (itt egy érdekes cikk ebben a témában). Ahhoz, hogy kényelmesen érezzük magunkat, egyre több eszközre és megerősítésre van szükségünk. Valaha azt mondták: ha van egy jóbarátod, már rendben vagy. De ma, a mobiltelefon, internet, Face, Insta stb. világában hány jóbarátod van? És hány barátod? Úgy érzem, nem igazán az a baj, hogy az interneten és a nagyvilágban sok-sok hamis barátot és ismerőst gyűjtünk. Hanem hogy elhisszük: ezek az emberek az általunk elért „eredményekért” szeretnek minket.

Egyre több olyan emberi történetet hallok, amely arról szól, hogy a szülők a gyerek „eredményeihez” kötötték, hogy adnak-e neki szeretetet és elismerést. És aztán ezek a gyerekek felnőttek, és ők is ugyanezt a mintát vitték tovább. Majd tudatossá váltak, és több vagy kevesebb sikerrel változtattak is a hozzáállásukon. Ám ha valaki egész kisgyerekkorától azt tanulja, hogy csak bizonyos feltételek teljesülése esetén érdemli meg a pozitív odafordulást, akkor ezzel azt is megtanulja, hogy önmagában értéktelen. Kristin Neff önegyüttérzés-kutató egyenesen a nárcizmus korának eljöveteléről beszél ennek kapcsán, és nehéz nem egyetérteni vele. A nárcizmust sokan egyszerűen csak önimádatnak látják, ám érdemes tudatosítani, hogy mindennek a mélyén egész egyszerűen a nárcisztikus űr van: önmagamban értéktelen vagyok, mások elismerésére, szeretetére, akár rajongására van szükségem ahhoz, hogy valakinek érezhessem magam.

Milyen érzés így élni? Milyen érzés mások elismerésére, szeretetére vágyni? Milyen érzés más embereknek megfelelni akarni? Milyen érzés azt feltételezni: „önmagamban semmi vagyok, mások elismerése tesz valakivé”?

Olyan világban élünk, amely tele van ingerrel, késztetéssel, vágy- és félelemkeltéssel. Gyakran érezhetjük úgy, hogy egyszerűen túl sok impulzus ér minket, és csak kapkodjuk a fejünket. Ilyenkor érdemes rá emlékezni: ezt a világot mi, emberek tettük ilyenné. És tesszük folyamatosan ilyenné. Nem egy külső, tőlünk független világ ingerei terhelnek minket túl, hanem részben tudatosan, részben tudattalanul mi, emberek szándékosan hozunk létre ilyen környezetet. Ráadásul ez a folyamat egyértelműen gyorsul – egyre újabb jelenségek jönnek. Egyes kutatók szerint lehetnek, akik pár éven belül szinte az egész életüket a virtuális valóságban élik majd le. Eszközeink szuperalkalmasak arra, hogy egyrészt eltereljék a figyelmet a belső világunkról, másrészt pedig hogy olyan jutalmakat, elismeréseket közvetítsenek, amelyek ideig-óráig betöltik a belső űrt.

Van-e kiút?

Bob Newhart ősrégi, általam imádott tévészkeccsében a páciens bemegy a pszichológushoz, és elpanaszolja: az a kényszergondolata van, hogy élve fogják eltemetni „egy dobozban”. Mikor ez eszébe jut, rögtön pánikolni kezd, emiatt az egész élete tönkremenőben van, klausztrofóbiás lett, már semmilyen dobozszerű helyen nem érzi magát jól, márpedig a ház, ahol él,  is dobozszerű. A terapeuta tanácsa erre ez: „HAGYJA ABBA!” A páciens nem érti, mire a pszichológus elmagyarázza: „borzasztó ilyeneken gondolkodni, és nincs is semmi értelme, úgyhogy egyszerűen csak HAGYJA ABBA!” Már nem is tudom, hányszor néztem meg ezt a hatperces jelenetet, és mindig halálra röhögöm magam, annyira abszurdan mutatja be, hogyan kínlódunk automatizusainkkal. De most egészen komolyan mondom magamnak, neked, nekünk: EGYSZERŰEN CSAK HAGYJUK EZT ABBA!

Persze, nem könnyű abbahagyni,  és nem mindegy, hogyan próbáljuk abbahagyni. Az első lépés a probléma felismerése: „önmagamban értéktelennek érzem magam”. És ezek után kereshetünk olyan megközelítéseket, amelyek segíthetnek közelebb jutni önmagunk szeretetéhez, feltétel nélküli elfogadásához. Ahhoz a bizalomhoz, hithez, hogy önmagunkban is értékesek, szerethetőek, elismerésre méltóak vagyunk. Mindnyájunkban ott rejlik a tudatosság és a végtelen együttérzés magva, csak gondoznunk kell őket, és szárba szökkennek, életerős növényekké válnak. Persze, küzdhetek azért, hogy ez az új megközelítés csoport- vagy rendszerszinten is megjelenjen, de ha ezt először én nem tudom önmagam felé hitelesen képviselni, akkor bármilyen küzdelem hiábavaló lehet.

És ezt nehéz lehet fél szívvel csinálni. Például talán titokban arra számítok: ha tudom magam szeretni, akkor majd mások is jobban fognak szeretni. Ó, sajnos, nem feltétlenül van így (habár aki kedves magával, az automatikusan kedvesebb lesz másokkal is – és ez hozhat másoktól elismeréseket). Ám valójában nem számít, kívül mi történik, mert a végső menedékünk és támaszunk ott, legbelül van. Ami nem azt jelenti, hogy hátat kell fordítanunk az emberi társaságnak, vagy hogy hidegen kell viselkednünk másokkal.

Elég, ha a függést felszámoljuk. Hogy a mások vélt vagy valós hozzáállásától teszünk függővé bármit is. Hogy csak mások viselkedése tud feltölteni minket. Ha ennek az abbahagyását gyakoroljuk, akkor végre megtalálhatjuk azt a társat, aki élethosszig – vagy talán még tovább – velünk van: saját magunkat és a tapasztalatainkat. A mindfulness jó módszer, ha erre az útra indulnál. De sok más megközelítés is segíthet. Nézelődhetsz a neten (talán másra is jó, mint hamis önmegerősítésekre): pozitív pszichológia, pszichodráma, táncterápia… Ha mások is vannak veled ebben az önbecsülés-emelő folyamatban, akkor addig is támogatásra lelhetsz bennük, amíg nem érzed magadban az erőt. Ahogy egy AA-csoportban mondták egyszer egy kezdő leszokónak: „majd mi szeretünk addig, amíg nem tudod szeretni magad”.

Persze, az elhatározás egy dolog – az automatikus berögződéseink ezt újra és újra felülírják. Például azon kapom magam, hogy már megint mások pozitív megerősítésére éhezem. Ez természetes, és nem kell, hogy elkedvetlenítsen minket. Hisz épp azért gyakorolunk, mert ott van bennünk ez a hiedelem. Ilyenkor talán az is elég, ha megint emlékeztetjük magunkat, mi a szándékunk, és merre tartunk – ezek a tudatosság és önegyüttérzés fontos pillanatai. És új, most már belső megerősítéssel folytathatjuk tovább önmagunk fölfedezését és megszeretését.

Kabír, a középkori indiai költő soraival búcsúzom:

Azt mondtam a bennem lévő akarásteremtménynek:
Mi ez a folyó, melyen át akarsz kelni?
Nincsenek utazók a folyóúton és nincs út.
Látsz bárkit mozogni a parton? Vagy letelepedni?

Egyáltalán nincs folyó, és nincs csónak, és nincs csónakos.
Vontatókötél sincs, és az sincs, aki húzza.
Nincs föld, nincs ég, nincs idő, nincs part, nincs gázló!

És nincs test és nincs tudat!
Azt hiszed, van olyan hely, ahol a lélek kevésbé szomjas?
A nagy hiányban nem fogsz találni semmit.

Légy hát erős, és lépj be a saját testedbe:
ott szilárd föld van a lábad alatt.
Gondold ezt át alaposan!
Nem menj máshová!

Kabír ezt mondja: csak dobd el a képzeld dolgok összes gondolatát,
és állj biztosan abban, ami vagy.