Megnyílás tompaság helyett: a mindfulness meghívása

Mindnyájan hajlamosak vagyunk rá, hogy önvédelemből letompítsuk az érzékelésünket, hiszen ha elzsibbadnak az érzékeink, akkor kevésbé fogjuk érezni a fájdalmat is. Így nem fáj annyira, hogy a külvilág – úgymond – megbánt minket, vagy olyan körülmények közé kerülünk, amelyeket nem szeretünk. Sokféle stratégiánk lehet az érzékelés eltompítására. Elfojtjuk a tudattartalmakat, és megpróbálunk tudomást se venni róluk. Vagy elhazudjuk, elszépítjük,  elokoskodjuk, elkomolytalankodjuk, elvicceljük. Vagy cselekvéssel, munkával, szórakozással, sporttal, más időtöltéssel eltereljük a figyelmünket. Szereket is használhatunk: alkoholt,  gyógyszert, cigit vagy egyéb, Magyarországon kevésbé legális anyagokat.

Az érzékelés tompításának azonban ára van: nemcsak a fájdalmakat fogjuk kevésbé érezni, hanem – legalábbis egy idő után – az örömöket is. Aki mondjuk munkába temetkezik, hogy feldolgozzon egy veszteséget vagy sértettséget, annak az élet élvezetére se lesz tere, ideje, energiája. Ráadásul nemcsak ebben az értelemben tompul az érzékelésünk: a figyelem is tompulni kezd, nehezebben tartjuk fenn, ami kihat az emberi kapcsolatainkra, a munkánkra, a mindennapi időtöltéseinkre is.

A tudatos jelenlét (mindfulness) meghívása ezzel szemben az, hogy búcsút mondunk az érzékelés és a figyelem tompaságának, és kinyílunk a tapasztalatokra, a kellemetlen tapasztalatokra is. Levesszük róluk a „rossz” címkét, ezt a negatív minősítést, engedjük, hogy a fájdalom megjelenjen, itt legyen, és a maga idejében és módján múljon el – nem pedig azért, mert inkább megnézünk egy közepesen vicces sorozatot. Elmúlik egy fájdalom, aztán persze jön egy másik, és így tovább. Nem siettetjük a fájdalom elmúlását, nem utasítjuk el a fájdalmat, hanem „átöleljük” tudatosságunkkal, és megismerkedünk vele, amennyire éppen képesek vagyunk rá. Nem mondjuk, hogy a fájdalom jó vagy rossz, és bármennyire is csábító ez az értelmezés, ezzel nem szeretjük meg a fájdalmat. Csak tudomásul vesszük, hogy a fájdalom az élet természetes velejárója, anélkül nem lehet teljes életet élni.

Nyitottság, sérülékenység, önbecsülés

Vagyis a mindfulness gyakorlásával sérülékenyebbek is leszünk, hiszen eldobjuk a pajzsokat, a vérteket, egyéb páncélelemeket, és – úgymond – bárki belenyilazhat a szívünkbe, ha akar. Dönthetünk, hogy biztonsági korlátok mögött élünk féléletet, vagy beleállunk ebbe az életbe teljesen, kockáztatva a sérülést is. Ha megtanuljuk, hogyan gondoskodjunk magunkról, akkor talán azt is megengedhetjük, hogy mások „fájdalmat okozzanak” nekünk. Persze, sose mások okoznak nekünk fájdalmat, sose mások bántanak vagy sértenek meg, csak mi magunk vagyunk erre képesek, hiszen a saját valóságértelmezésünk foglyai vagyunk. Nem az bosszant fel, aki beszól nekem – én bosszantom föl magam azzal, hogy „nem igaz, hogy ez a csávó már megint beszólt nekem!”
Ezért nagyon találónak érzem a „mások nyomogatják a gombajimat” kifejezést. 47 éves, közép-európai, férfi mindfulness-tanár vagyok. Úgyhogy ha valaki azt kifogásolja, hogy nem vagy elég szép, talán rosszul esik, de max néha eszembe jut, és még röhögök is rajta. Vagy elmélázom, hogy mi lett volna, ha  jóképű fiúnak születek, és mondjuk férfimodell leszek – vajon így hogyan alakult volna az életem? Ha ellenben valaki azt mondja, hogy nem vagyok elég jó mindfulness-tanár, az rögtön betalál, az megnyomja a gombomat, és akár évekig rágódhatok rajta, mert többek között erre építem az önbecsülésemet. Most egy ilyen nehéz helyzetben találtam magam ebben az évben: mások nyomogatták a gombomat, én meg, mint egy automata, adtam a szokásos automatikus reakciókat: görcsöltem, rágódtam, haragudtam, féltem, rosszul aludtam. A porszívó szív, a mosógép mos, mi, emberek meg haragszunk, megbántódunk, lefagyunk, kétségbeesünk vagy amit épp megszoktunk.

De vajon miért építem az önbecsülésemet arra, hogy jó mindfulness-tanár vagyok? Mire jó ez nekem? Kicsit mintha arról lenne szó, hogy a magas önértékelés okot adhat arra, hogy elégedett legyek magammal, sőt talán egy kicsit szeressem is önmagamat. Ami meg arra utal, hogy „csak úgy” nem szerethetem magam, ahhoz kell valami ok. A „jó mindfulness-tanár vagyok” képe mögött nekem fölsejlik az iskola is, ahol mindig úgy éreztem, hogy a jó tanulókat szeretik a tanárok, a rossz tanulókat meg hát… nem annyira. Hogy az érdemek szerint jár a szeretet, és aki lusta, buta, érdektelen, figyelmetlen, lassú, az ne is számítson rá. Oké, hogy ilyen az iskola, de ezek szerint én is ilyen vagyok magammal? Folyton bizonyítanom kell, és ha épp felsülök a bizonyítással, mert például valaki megnyomta a gombjaimat, akkor oda a jó viszony önmagammal? Haragszom önmagamra, rosszban vagyok önmagammal és így tovább? Hááát…

A „jó mindfulness-tanár vagyok” hite mögött ott van az a másik gondolat is, hogy „ezek szerint vannak nem olyan jó mindfulness-tanárok is”. Ez a  büszkeség egy újabb páncélzat, egy újabb eszköz a fájdalom tompítására: „mit érdekel engem, hogy mások mit mondanak – én JÓ mindfulness-tanár vagyok!” Mit jó? Kiváló, menő, laza, vicces, kreatív, melegszívű, együttérző, okos, művelt, képzett – és ebbe a magas elefántcsonttoronyba már nagyon kevés olyan hang hallatszik be, amelyek megkérdőjelezik ezt a nézetet. Legalábbis így tűnik, ugyanis a valóság általában az, hogy elég egy elejtett megjegyzés ezzel kapcsolatban, és én hajlandó vagyok sokáig rágódni ezen.

Valójában a magas önértékelés, sőt egyáltalán az önértékelés és az önbecsülés – a szó hagyományos értelmében – egyenes út a szenvedésbe, hiszen állandóan fenn kell tartani, ezért nagyon sokat kell tenni, folyton készenlétben kell lenni, és mindig lesznek külső összehasonlítási alapok, amelyekkel szemben elhasalok. Ráadásul rém egyszerűen működik a dolog: amikor valaki megkérdőjelezi a jóságomat, akkor én azonnal késztetést érzek, hogy az ellenkezőjét bizonyítsam be, és ha ennek a késztetésnek bedőlök, akkor indul csak az igazi mókuskerék, hiszen sose leszek a világ legjobb mindfulness-tanára, mindig lesznek jobbak!

Mi lenne, ha ezt az egész önértékelésdit elfelejtenénk? Mi lenne, ha nem azért akarnánk becsülni, szeretni és támogatni önmagunkat, mert elértünk valamit, vagy mert valamilyenek vagyunk, hanem egyszerűen csak úgy? Milyen érzés szeretve lenni, és milyen érzés utálva lenni? Milyen érzés, ha elégedettek velünk, és milyen érzés, ha elégedetlenek? Ezek elég egyszerű kérdések, nem? Tudsz-e bárkit is szeretni önmagáért, mindenfajta különösebb feltétel nélkül? Szerettél-e és elfogadtál e valakit valaha ezen a módon? Ha szerencsés voltál, talán anyádat vagy apádat vagy a testvéredet így szerethetted, mikor gyermek voltál. Vagy a gyerekedet, amikor szülője vagy. Milyen érzés (volt) így, feltétel nélkül szeretni? Mi lenne, ha így szeretnéd önmagadat, bizonyítás, igazodási kényszer nélkül? Mi akadályoz meg ebben?

A vallások és egyéb spirituális irányzatok jó része a szeretet és/vagy az együttérzés alapelvére épül, és ez például a kereszténységben a „szeresd felebarátodat, mint önmagadat” módon fejeződik ki. De hogyan szerethetnénk így másokat, ha magunkat sem tudjuk feltétel nélkül szeretni? Hogyan tudnánk békét találni ebben a folyton változó, gyakran őrült világban, ha egyszer önmagunkkal sem vagyunk kibékülve? Meg tudjuk-e engedni önmagunknak, hogy olyanok legyünk, amilyenek vagyunk anélkül, hogy változtatni, jobbítani akarnánk magunkon?

Amíg önmagunk szeretete attól függ, hogy elérjük-e a vélt/valós sikereseket, vagy attól, hogy másokhoz képest hol tartunk az életben, addig nem szeretjük magunkat. A feltételes szeretet nem szeretet, nem azért adjuk magunknak, mert „csak úgy” szeretjük magunkat, hanem jutalmul. Mintha egy állatot idomítanánk: ha szándékunk szerint csinálja, jön a jutifali, ha azonban elrontja, akkor jön a bünti. Már az állatoknál sem mindig biztos, hogy működik ez az egyébként pofonegyszerűnek tűnő módszer, az emberek esetében pedig kísérletileg is számtalanszor bizonyították már, hogy a félelemmel operáló nevelés inkább tönkretesz minket.

Mark Williams és David Penman idézi népszerű könyvében azt a kísérletet, amelyet egyetemi hallgatókkal végeztek. Két csoportra osztották őket: mindkét csoportban egy nagyon egyszerű labirintusból kellett kivezetniük egy egérkét. Az egyik csoportban egy bagoly repült a labirintus fölött, és el is mondták a résztvevőknek, hogy „vezesd ki az egérkét a labirintusból, mielőtt a bagoly lecsap rá”. A másik csoport azonban egy nagy szelet sajtot látott a labirintus kijáratánál: „vezesd ki az egérkét a labirintusból, hogy jóllakhasson a sajtból”. Mindkét csoport nagyon gyorsan megoldotta az kisiskolásszintű feladványt, ebben nem volt igazi különbség köztük. Ezután következett azonban egy kreativitásteszt, ahol a baglyos, vagyis félelemalapú csoport tagjai 40%-kal gyengébb eredményt értek el, mint a sajtosék!

Ha gyereket nevelsz, vagy kisállatod van, talán te is felismerted már, hogy a büntetéstől való félelem – enyhén szólva – nem inspirál megfelelően a tanulásra. Pontosabban a tanulás ugyan gyakran megtörténik, de a személyiség ebbe beleroppanhat: szűkülő tudati tér, nyomasztó gondolatok és érzések, félelemalapú viselkedés… De vajon önmagaddal kapcsolatban is fölismerted-e már ezt? Vajon szeretettel félbeszakítottad-e már valaha önmagad korholását és szidalmazását, amikor valami nem úgy sikerült, ahogy szeretted-e volna? Vajon tudatosítottad-e már, hogy csak önmagadat terheled és nyomasztod, amikor újra és újra fölvázolod magadnak a katasztrófa-forgatókönyveket, hogy mi lesz, ha ezt meg azt elrontod? Vajon tudod-e érzékenyen és együttérzően szeretni önmagadat?

Az önmagunkkal való együttérzés alapja a feltétlen szeretet

Ha valakit azért szeretünk, mert jól néz ki, vagy szuperül lövi a gólokat, vagy mert sok pénze van, akkor nem önmagáért szeretjük. Ezek a dolgok ugyanis mind igen mulandóak. A feltétlen szeretet azt jelenti, hogy akkor is szeretlek, ha ma pocsékul nézel ki, ha bottal jársz, és nem vagy már olyan ügyes focista, és akkor is, ha elszegényedtél, és alig bírod kifizetni a villanyszámlát. Sokan nem a jelenbéli állapotokért, hanem a múltbéli „érdemekért” szeretjük bizonyos embertársainkat, ám ha sok nehézség merül fel, az érdemek is elinflálódnak. Különösen hamar visszaüthet, ha önmagunkat is múltbéli érdemeinkért becsüljük vagy szeretjük – és épp akkor üthet ez vissza a legerősebben, amikor a légmélyebb gödörben van az életünk.

Mi lenne, ha nem a képességeik, tulajdonságaik, cselekedeteik és eredményeik, érdemeink alapján szeretnénk azokat, akiket szeretünk, hanem egyszerűen csak azért, mert léteznek? És vajon hogyan változna meg a belső életünk, ha ezt önmagunkkal kezdenénk? Egyáltalán: mit jelent itt az, hogy szeretet? Mit jelent: szeretni valakit? Mit jelent szeretni önmagunkat? Mi a különbség a ragaszkodás, kapaszkodás és a feltétlen szeretet között? És mi a különbség az egoizmus, önzőség, önimádat (nárcizmus) és az önszeretet között?

 

A szeretet ebből a szempontból a szelíd, jószándékú, támogató közelítés a másikhoz és önmagamhoz. Nem azért, mert a szeretett lény megérdemli a szeretetet – hanem csak úgy. Nem azért, mert a szeretett lény a hozzátartozóm, a barátom, a macskám vagy akár én magam. Hanem csak úgy. A szeretet és együttérzés ebből a szempontból azt is jelenti: szabadságot adok a másiknak, és nem az a szeretetem alapja, hogy teljesíti-e az elvárásaimat, hanem a puszta létezése. Talán tudunk így másokhoz közelíteni – talán akár önmagunkhoz is.

Az önmagunkkal való együttérzés gyakorlása

Ha ezt őszintén átgondolod, akkor azt is beláthatod, hogy ez ugyan egyszerűen hangzik – a valóságban mégsem így viselkedünk. Igenis van, amikor a másikat vagy önmagunkat méregetjük, megítéljük, minősítjük. És olyan is van, amikor a másikat vagy önmagunkat pusztán használni akarjuk, és nem (eléggé) törődünk az ember mivoltával. Ezek a megközelítések nagyon is keverednek bennünk: az egyik pillanatban még azért szeretlek, aki vagy, a másik pillanatban elégedetlen vagyok veled, mert nem olyan vagy, mint amilyennek elképzellek, aztán meg azon kaphatom magam, hogy rá akarlak venni valamire, hogy nekem jobb legyen. Vagy ugyanezt a játékot önmagammal játszom el.

Amikor ez a fenti  „játék” tudatosodik bennünk, szerintem fontos arra is emlékezni, hogy ez is rendben van. Ezt jelenti embernek lenni. Vannak tiszta szándékaink, aztán összezavarodunk, egyszerűen csak automatikusan reagálunk, haragszunk, menekülünk, sóvárgunk, aztán magunkhoz térünk… – és így tovább. Nem kell magunkat megítélnünk azért, mert újra és újra elfeledkezünk róla, hogy mit is szeretnénk igazából, bőven elég, ha újra és újra visszatérünk a feltétlen szeretet és együttérzés szándékához. Ezt a folyamatot hívjuk gyakorlásnak. Gyakoroljuk, hogy milyen érzés embernek lenni, tiszta szívvel, gyakran összezavarodó tudattal.

És most, hogy nemsokára itt a covid-karácsony, a covid-Szilveszter és a covid-újév, különös jelentőséget kap ez az eszmefuttatás, hiszen most könnyen előfordulhat, hogy egyedül maradunk és ha így gyakorolunk, akár nagyon sérülékenynek is érezhetjük magunkat. Nem feltétlenül csak abban az értelemben, hogy mások nélkül töltjük az ünnepeket, hanem akár úgy, hogy bizonyos kihívásokat nekünk kell megoldanunk. Vagy úgy, hogy az érzelmeinkkel maradunk egyedül. Mintha ilyenkor nem lenne szabad nehézséget megélni. Mintha bűnös lenne, aki nem boldog. Ez az időszak gyakran felerősíti az érzelmeket, a nehéz érzelmeket is, és ha azt gyakoroljuk, hogy nem tompítjuk el az érzelmeinket, akkor azok igazán és mélyen fájni fognak. Ha ekkor önmagunkkal elégedetlenkedünk – „nem kellene így éreznem –, akkor áshatjuk magunkat az igazán mély gödörbe.

A fájdalom karácsonykor is rendben van. A félelem Szilveszterkor is jogos. Az újév a szorongást sem fújja el. De amikor megtiltjuk magunknak az érzéseinket, akkor megijedünk a saját sérülékenységünktől, akkor az élet életszerűségét dobjuk el magunktól. Mindfulness-t, önmagunkkal való együttérzést gyakorolni gyakran nem éppen mese habbal – ám az élet megélésének a tapasztalata semmivel sem hasonlítható élmény.

Talán fontosak neked a karácsonyi-újévi ünnepek, talán nem annyira, de mindenképpen hatással vannak ránk. Ahogy a covid-járvány is, akkor is, ha nem kapjuk el a fertőzést. Nem kell hozzá nagy fantázia, hogy belássuk: „idén minden másképp lesz”, és talán képesek vagyunk rá, hogy számot vessünk félelmeinkkel, reményeinkkel, elvárásainkkal, vágyainkkal – és aztán szembenézzünk a valósággal. Végül akár azt is megkérdezve: „Hogyan tudnék most a legjobban gondoskodni önmagamról? Mit jelentene most igazán élni?”

És ha ezzel számot vetettél, talán egyetlen dolgot eszedbe idézhetsz: „ez is el fog múlni”. Ami keletkezik, az el is múlik. Életteli Mikulást, karácsonyt, Szilvesztert és új évet kívánunk!

András és Évi – tudatossag.net