2021 májusában úgy tűnik, a több mint egy éve velünk lévő covid-járvány lecsengőben van. Az új oltásoknak ebben valószínűleg nagy a szerepük. A vakcinációt övező kommunikáció és szabályozás azonban éket ver számos emberi kapcsolódásba, szembefordítva egymással az élőlényeket. Kinek van igaza? Mi a „helyes” és mi a „helytelen” megközelítés? Egyáltalán: van-e ilyen?

A tudatos kommunikáció alapjai

A tudatos jelenlét (mindfulness) az a tudatosság, amely akkor alakul ki, amikor figyelmünket szándékosan és ítélkezésmentesen a jelen pillanat tapasztalatai felé irányítjuk. Ebben a Jon Kabat-Zinntől származó meghatározásban minden elemnek jelentősége van. Az ítélkezésmentességnek is. Az ítélkezésmentesség nem azt jelenti, hogy nem lehet véleményünk dolgokról. Ám érdemes tudatosítani, hogy ezek a „vélemények” teljesen automatikusan bukkannak fel a tudat terében: „ez tetszik… ez borzasztó… hogy lehet így kinézni?!… wow, ez de menő!… hú, ilyen nekem is kéne…” Ugye, ismerősek ezek a reakciók? Ha jobban odafigyelsz, észreveheted, hogy tele van ilyen ítéletekkel a fejünk. Gyakran észre se vesszük magát a gondolatot, az a tudattalanban marad, és már az ítéletnek megfelelően cselekszünk.

Az ítélkezésmentesség gyakorlása nem azt jelenti, hogy elkezdjük megkérdőjelezni az ítéleteink érvényességét: „Talán nem is olyan csúnya, hiszen…” Ehelyett egyszerűen hátrébb lépünk, hogy egy nagyobb tér nyíljon, és MINDEN ítéletet meg véleményt félreteszünk, amennyire épp képesek vagyunk rá, magára a puszta tapasztalatra fókuszálva. Ha egy kicsit lelassulsz és megfigyeled, hogy pontosan mi zajlik a tudatban, amikor ítélkezés vagy értékelés történik, akkor észreveheted, hogy az ítélkezés folyamata során a fókusz a valóban megtapasztalhatóról a gondolkodásra tevődik át. Ez azt is jelenti, hogy ilyenkor nem annyira látjuk, halljuk, tapintjuk, érezzük a külső valóságot, és a belső valóságnak is csak arra a szeletére koncentrálunk, amely az ítélkezést, összehasonlítást, értékelést végzi. Az ítélkezés következménye, hogy már nem annyira autót, embert, ruhát, ételt, italt vagy bármi mást látunk magunk előtt, hanem mindössze kategóriákat: „jó”, „rossz”, „kell”, „nem kell” stb.

Életveszélyes helyzetekben a gyors ítélkezés életet menthet, például el tudunk ugrani a felénk robogó villamos elől. Ám minden más esetben erősen megkérdőjelezhető, hogy mennyiben segít nekünk egy olyan életet élni, ami nincs agyonbonyolítva, és nincs tele fölösleges konfliktussal és nehézséggel. Képzeld el például, hogy egy kiskamasz egyik szülője vagy. Épp fáradtan és munkahelyi problémáktól feszülten hazaérsz a munkából, este van, és ahogy belépsz a lakásba, az első, amit észreveszel, hogy fura szagok terjengenek, és a konyhát pedig egy merő káoszban találod. Minden tele paprikás zsírral, az összes edény elő van szedve és mind piszkos is, lányod vagy fiad pedig egy szörnyen szétégett dolgon próbál segíteni. Az első dolog, ami eszedbe jut: „Te jó ég, ez borzasztó!” Ha ebből az ítéletből indulsz ki, akkor rögtön nekiesel a kiskamasz gyereknek, lehordod a sárga földig, mire ő halálosan megbántódik, teljesen összevesztek egymással, már a tavalyelőtti nyaralás sérelmein marakodtok, végül együtt, sértődött csendben nagyjából rendet raktok, a gyerek pedig bezárkózik a szobájába, és nem hajlandó hozzád szólni napokig, és aztán is mosolyszünet van köztetek.

Játsszuk le ezt a sztorit kicsit másképp, onnantól kezdve, hogy a „Te jó ég, ez borzasztó!” gondolata megjelenik a fejedben. Hogy erre a gondolatra építed-e a viselkedésedet, az mindig döntés kérdése. Dönthetsz úgy is, hogy a gondolatnak csak ennyit mondasz: „Igen, ez egy jól ismert gondolat”, majd aztán hátralépsz kettőt, és megkérdezed magadtól: „Mit tapasztalok?” Ez a kíváncsiság megnyilvánulása, a tudatos jelenlét alapja. Számba veheted, hogy mit tapasztalsz a konyhában az öt érzékeddel, nem feledkezve meg a gyerekről sem. És aztán arra is figyelhetsz, hogy mit tapasztalsz önmagadban: talán harag, szorongás, idegesség, értetlenség, félelem? Az a pár pillanat, amíg tudatosítod a tapasztalataidat, ad neked egy kis plusz időt  is, ami alatt eldöntheted, milyen választ adsz a felmerült helyzetre ahelyett, hogy a fent leírt módon automatikusan reagálnál.

Talán azt találod magadban, hogy főleg annak a perspektívája rémít meg, hogy a kemény munkanap után most még egy konyhai nagytakarítás is vár rád, vagyis félelmet és energiahiányt tapasztalsz magadban. Ha ezzel a tudással, mondjuk, azzal a kérdéssel nyitsz, hogy „Mi történt itt?” (nem pedig „Mi a büdös franc történt itt?”), akkor lehetőséget adsz a gyereknek, hogy elmagyarázza, hogy az egész családot egy menő vacsorával akarta meglepni, de valahogy semmi sem akart sikerülni (túl nagyot vállalt), és a vége egy nagy káosz meg egy pár jobban-rosszabbul elkészített étel lett, habár a süti, az tutira ehetetlenre égett.  Vagyis megértheted, hogy csupa jó szándékból született ez a borzalom, és talán megengedheted magadnak, hogy az ezzel kapcsolatos meleg érzések is megjelenjenek benned, hiszen titeket akart meglepni valamivel. Talán egy biztató mosollyal vagy öleléssel még ki is fejezheted mindezt. Ez esetben könnyen lehet, hogy neked alig annyit mondani, hogy „fáradt vagyok”, és a gyerek – aki már nyilván félve várt téged haza – akár magától fölajánlja, hogy egyedül rendet tesz, te pedig leheverhetsz egy székre, és még egy meglepően szuper krémlevest is kapsz: „nahát, ezt meg hogy csináltad?”

Anyagi értelemben ugyanaz a vége a történet mindkét változatának, hiszen a süti odaégett, a káosz ott van, talán egyéb dolgok is tönkrementek – ám emberi és érzelmi értelemben ég és föld, ami történik. Mi kell a kedvezőbb forgatókönyvhöz: a szándék és a tudatos figyelem gyakorlása. Az ítélkezésmentesség és a kíváncsiság szándéka, és annak a gyakorlása, hogy észrevegyem, mi van velem, és nyakon csípjem magamban a megjelenő automatikus reakciókat. Nagyon is gyakori, hogy mire észrevesszük, hogy bedőltünk az első ítéletünknek, addigra már mindenkire károsan reagáltunk, de mindig meg lehet állni. Egy szóváltás közben is lehet szünetet tartani, hangnemet váltani, akár elnézést kérni, sőt esetleg a fáradtságunkra, feszültségünkre hivatkozni – és nekiállni újra kezdő szellemmel az egésznek: „Mi történt itt?” Van, aki szerint a gyengeség jele, akár értelmetlen dolog bocsánatot kérni a konyhát épp romba döntő kiskamasztól, pedig szerintem a stabilitás jele, azt üzeni: „A te felelősséged a konyhai káosz, az én felelősségem, ha kérdés nélkül rád rontottam.”

Ezek a szándékok alapozzák meg a tudatos kommunikációt, vagyis a tudatos hallgatást és a tudatos beszédet.

Viták a Covid-oltás körül

Hogy jön ez az egész a Covid-oltás körüli vitákhoz? Vannak, akik az oltás pártján állnak: „Ez segít nekem és másoknak is, vagyis társadalmi felelősségem is, hogy beoltassam magam.” Mások félnek az oltástól , de beadatják: „Tartok tőle, hogy vérrögöm lesz, de talán még biztonságosabb így… és idős édesanyámra is gondolnom kell.” Vannak – nem is kevesen –, akik csak azért adatják be az oltást, hogy a lehetséges előnyöket elérjék vele: „Most ezt az egy oltást beadatom, így meglesz az igazolványom, és mehetek gyúrni, bulizni, mindenhová!” És végül vannak, aki nem kérnek az oltásból, mert félnek tőle („a végén még ebbe betegszem bele”), vagy fölöslegesnek tartják („engem nem dönt le a Covid”). Vagy pedig azért, mert a csoportnyomásnak állnak ellen: „Hányingerem van ettől a sok megmondóembertől a munkahelyemen/a Face-en/a rokonságomban, juszt se fogom beadatni!” És még nyilván vannak további álláspontok és döntések.

Kinek van igaza a fentiek közül? De most ne azt mondd, hogy te mit gondolsz, te hogyan ítélsz, hanem konkrétan mutasd be, természet- és társadalomtudományi módszerekkel (mert itt már rég nem csak az orvostudományról van szó), hogy kinek van igaza. Ha csak nem vagy immunológus-szociológus-pszichológus-történész (mármint egyszerre), aligha tudsz 100%-os választ adni. Sőt ha az lennél, akkor meg sem kísérelnéd ezt. Ellentétben ugyanis a matekkal meg a fizikával, a fent említett tudományok gyakran csak statisztikai igazságokat tudnak felmutatni: „ez ennyi és ennyi százalékban hatásos”, „az emberek X százaléka így reagál erre” stb. Például több millió az egyhez az esélye annak, hogy az AstraZeneca oltás után valaki vérrögképződés miatt meghaljon – nos, mondhatod ezt annak a fiúnak, aki idős édesanyját gyászolja emiatt… Mi emberek nem statisztikai alapon élünk, és a nyugati orvostudomány története bőven tartogat olyan sztorikat, amelyekben sok-sok ember szenvedte meg, hogy bízott az orvosok vagy a tudósok szavában…

Mi lenne, ha a kérdés nem az lenne: „Kinek van igaza?”, hanem az: „Hogyan válaszoljak arra a helyzetre, amikor egy olyan emberrel találkozom, akivel nem értünk együtt a Covid-oltások témájában?” Veszekedjek? Próbáljam meggyőzni? Kerüljem a témát? Valami a kettő között? Te hogy fogadnád, ha valaki mindenáron meg akarna győzni az – akár szilárd – álláspontod ellenkezőjéről. Vajon ez mennyire számítana erőszakosnak? Mi van ezen túl? Például fenyegető-e egy olyan emberrel együtt lenni, aki nem oltatta be magát, miközben te beoltattad – vagy fordítva? A meghívás, hogy lépjünk vissza párat, hogy egy kicsit messzebbről tudjunk ránézni erre a nagy képre, előbányászva valahonnan a kíváncsiságot, félretéve az ítélkezést, összehasonlítást, folyamatos értékelést és a csőlátást.

Ha a szándékod a másik ember megváltoztatása… – hát, sok sikert hozzá. Ha a szándékod a kölcsönös tiszteleten és egymás elfogadásán nyugvó tudatos párbeszéd, akkor talán könnyebb utad lehet. Már ha a másik is benne van ebben. Nem tudom, te hogy vagy vele, nekem speciel felszabadító, hogy nem kell egyetértenem a másikkal, de nem is kell meggyőznöm semmiről. Elég, ha meghallgatom őt, ha én is el tudom mondani, ami bennem van – aztán majd meglátjuk. Nem vagyok az abszolút igazság birtokában. És olyan könnyű azt mondani, hogy „nem tudom” – vagy nem?

Dzsalál ad-Dín Rúmí soraival búcsúzom:

Tegnap okos voltam, és meg akartam változtatni a világot.
Ma bölcs vagyok, és meg akarom változtatni önmagam.