„Fejben dől el” – ha lelki vagy testi problémákról van szó, gyakran hangzik el ez a mondat. Elsőre olyan meggyőzően hangzik, és mintha a mindfulness (tudatos jelenlét) értékeinek is megfelelne. Ha azonban a mélyére ásunk, akkor könnyen beleütközhetünk egy olyan áligazságba, amely sokunk életét képes megkeseríteni. – Nem, nemcsak fejben dől el: a fejünknél sokkal többre van szükségünk.
„Az embertől mindent el lehet venni, csak egyet nem: azt az utolsó emberi szabadságot, amellyel eldöntheti, hogy hogyan áll hozzá a körülményekhez…”
Viktor Frankl-t a mindfulness-tanfolyamokon is szívesen idézzük, mivel ez a mondat rávilágít az élet egyik egyszerű igazságára. Életünk tapasztalatait ritkán tudjuk megválogatni, ám arra igenis van befolyásunk, hogy hogyan állunk hozzá a tapasztalatokhoz.
Mi az, hogy tapasztalat? Tapasztalat az élet fájdalma és öröme. Tapasztalat a kedves vagy épp kellemetlen szomszéd, a munkahely, a kormány, az ország, a családtagok, a múlt, a magyarországi közlekedési kultúra… – nagyon sokféle kellemes, kellemetlen és semleges tapasztalatunk lehet. Ezek minimális részét választjuk tudatosan és szándékosan, a legtöbbet „készen kapjuk”. Mindfulness-gyakorlással hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a belső világunk is jórészt „készen kapott” körülmény. Nem szándékosan jutnak eszembe a gondolatok. Nem azért fáj a hátam, mert akarom. Az örömek, bánatok, szorongások, remények is majdnem mind spontán merülnek fel bennem. A mindfulness alapvető meghívása, hogy mi lenne, ha puhán, megengedően és elfogadóan közelítenénk a tapasztalataink felé.
Az egyik legalapvetőbb tapasztalat a kezdő mindfulness-gyakorló számára a tudat elkalandozása. Figyelem a testi érzeteket, és aztán hopp… egyszer csak valahol máshol találom magam. Elképzelem, ahogy kolbászt veszek a közértben, eszembe jut, ahogy tegnap valakivel vitatkoztam és így tovább. Én akartam elkalandozni? Dehogyis, az egyszer csak megtörtént velem! Ilyenkor arra hívjuk a gyakorlókat, hogy nyugtázzák az elkalandozást, akár észrevéve azt is, hová kalandozott el a tudat („most a bevásárlólistában voltam”, „most tegnap voltam”), majd szelíden, de határozottan térjenek vissza oda, ahová eredetileg is irányítani akarták a tudatot.
A „hogyan?”, azaz a hozzáállás ugyanolyan fontos a tudatos jelenlétben, mint hogy „mit?”
Ítélkezésmentesség, kíváncsiság, bizalom, türelem, elfogadás, elengedés, erőlködésmentesség, együttérzés – ezek a mindfulness „hivatalos” értékei, de ahogy látod, akár ennél több, kapcsolódó hozzáállást is felsorolhatnánk, mint amilyen a szelídség, barátságosság, nyitottság, megengedés… – hosszú listát írhatnánk. Akkor mégiscsak a fejben dől el minden? Hát hol máshol döntünk a hozzáállásunkról, ha nem a fejünkben?
Gyanítom, hogy neurobiológiai szempontból tényleg az agyban döntünk erről, ám attól, hogy döntünk, még nem biztos, hogy a hozzáállás meg is születik. Visszatérve a tudatkalandozás példájára: a kezdő gyakorló gyakran bosszankodik, keseredik, idegeskedik, szomorkodik, amikor azt veszi észre, hogy a figyelem nem ott van, ahová korábban irányította. Hallja, hogy a meditációt vezető tanár ilyenkor szelíd határozottságra hívja, de a régi szokások felülírják a javaslatot, és ő mégiscsak küzdeni fog, nehogy elkalandozzon a figyelem. Aztán egy pár alkalommal megtapasztalja, hogy amikor mégiscsak sikerül puhán elbúcsúzni az elterelő gondolattól és visszatérni a meditációhoz, akkor az egy sokkal könnyedebb érzés, és így megerősödik benne a szándék, hogy legközelebb esetleg tényleg puhán búcsúzzon el az elterelő gondolattól, és ugyanígy térjen vissza a meditációhoz ahelyett, hogy szidná magát, elkeseredne, vagy abbahagyná az egészet csalódottságában.
Gyakorlat teszi a mestert
Nem vagyok egy nagy közmondásrajongó, de azért vannak olyan közhelyek, melyek talán segíthetnek, hogy hasznos eszközökre leljünk az élet megélése során. A „gyakorlat teszi a mestert” ilyen mondat. Rávilágít a tudatos élet egy fontos elemére: ahhoz, hogy a tudatos jelenlét eszközeit használni tudjuk, gyakorlásra, sőt egyfajta rutinra van szükségünk.
Mikor a mindfulness-tanfolyamok 4. vagy 5. foglalkozásán elhangzik az a meghívás, hogy „akár nyitottan, is odafordulhatsz a benned lévő fájdalomhoz, ha már nem tudsz rajta változtatni”, akkor már a tanfolyam résztvevői legalább 3–4 hete gyakorolnak mindfulness-meditációkat, mégis többen vannak, akiket ez a meghívás elsőre inkább meghökkent, elidegenít, felzaklat, s úgy érzik, hogy ez egy lehetetlen meghívás. Ezek a résztvevők erősen érzik, hogy az ösztönös, automatikus reakciójuk az lenne, hogy menekülnek a fájdalom elől, és amennyire csak lehetséges, elkerülik. Aztán többszöri nekifutásra a legtöbben elkezdik kapizsgálni ennek a nyitott, megengedő odafordulásnak az ízét és az értelmét, ám kitartó gyakorlásra van szükségük ahhoz, hogy ez a készség már egy előhúzható eszköz legyen a számukra.
Minden fejben dől el – talán igaz. De hogy „a fejben” milyen választási lehetőségek, milyen döntési irányok vannak egyáltalán, azt befolyásolni tudjuk, ha szándékosan új megközelítéseknek, hozzáállásoknak tesszük ki magunkat. Csak akkor tudunk egészséges döntést hozni, ha időt és energiát szenteltünk a hasznos eszközök megtanulására és elsajátítására. Ha nem gyakorolod rendszeresen a mindfulness hozzáállásait, akkor hiába döntenél úgy, hogy egy adott helyzetben előveszed, mondjuk, a nyitottságot és ítélkezésmentességet. Ezek a minőségek ugyanis nem olyan jószágok, melyeket megvehetsz a boltban, és bármikor előránthatod a zsebedből.
Az ítélkezésmentesség, türelem, megengedés és így tovább csírái csak akkor lesznek kéznél, ha újra és újra szándékosan átéled őket. Ha van élő tapasztalatod arról, hogy milyen érzés puhán félretenni egy éles ítéletet („ez borzasztó”). Hogy milyen érzés, amikor megengedően odafordulsz a testben érzett lelki vagy fizikai fájdalom felé. Hogy milyen érzés, amikor pár lépés távolságból szemléled a tudatban megjelenő gondolatokat anélkül, hogy azonosulnál velük.
A „minden fejben dől el” igazsága ezért – mint minden gondolat – csak részigazság. Nem veszi figyelembe, hogy mennyi kitartás, erőfeszítés, energiabefektetés van amögött, hogy egyáltalán valaminek a lehetősége felmerüljön a fej terében. Szándékosan nem hívom ezt munkának, mivel inkább az önmagammal való törődésnek, az önmagamról való gondoskodásnak tartom, és mindenkit arra szoktam biztatni, hogy ahelyett, hogy feladatként éli meg a gyakorlást, inkább értékes énidőnek tekintse. Akár dolgozásnak hívjuk azonban a gyakorlást, akár énidőnek, nem érdemes eltagadni, hogy nem feltétlenül egy kellemes időtöltésről van szó. Aki gyakorol, mind ismeri azokat a napokat, amikor „nincs kedvem hozzá”, „sietek”, „sok dolgom van”, „a francnak van kedve szembesülni azzal a sok szeméttel vagy vacakkal, ami most bennem van”.
E nélkül a munka vagy énidő nélkül azonban az eszközeink szűkösek, és gyakran csak az automatikus reakciókra korlátozódnak. Jon Kabat-Zinn szavait parafrazeálva: „Megszőheted az ejtőernyőt az ugrás közben is, és megszőheted az ugrás előtt is. Vajon melyik segít a túlélésben?”
Régi, általam is rendszeresen idézett történet Milarepáé, a híres tibeti jógié (a jógi világi meditációgyakorlót jelent). Mikor Milarepa legkedvesebb tanítványától, Recsungpától búcsút vett, sokáig nézett utána, ahogy a tanítvány távolodott, majd Recsungpa után kiabált, és visszahívta magához: „Recsungpa, gyere vissza, most átadom neked a legfontosabb, legtitkosabb tanításomat.” Recsungpa visszament, és kíváncsian várta mestere instrukcióit. Erre Milarepa hátat fordított neki, és felhúzta a ruháját, szabaddá téve a fenekét. Milarepa feneke olyan volt, mintha kikészített bőr fedte volna, úgy beterítették a bőrkeményedések. „Ezeket a bőrkeményedéseket – magyarázta a mester – a sok meditációs ülésben szereztem. Ez a legfontosabb tanításom. Légy szorgalmas, és gyakorolj fáradhatatlanul – az eredmény nem fog elmaradni.”
Milarepa tanításából is láthatjuk, hogy nem fejben dől el minden. Van a testnek egy másik része is, amely ugyanolyan fontos. A fej csak akkor talál rá a tudatos döntés útjaira, ha egy olyan fenék van alatta, amelynek már rutinja van az ítélkezésmentes, nyitott és barátságos ösvények felderítésében.
