Bizonyára a te életedben is vannak olyan időszakok, amikor nem tudsz megfelelni a saját elvárásaidnak. Vagy eleve nem bízol a saját képességeidben, erődben, bölcsességedben. Ilyenkor igazán érdemes rá emlékezni: alapvetően jó vagy.

Az építkezés, a Covid és a tudattalan

Idén a feleségemmel nagy projektbe kezdtünk: kibővíttettük a kis, falusi házunkat, hogy teljesen az erdő szélére költözzünk, és legalább részben feladjuk a nagyvárosi életet. Csakhogy kiderült, a kivitelező és munkatársai nem állnak a helyzet magaslatán, a projekt kellős közepén egymással is összevesztek, a költségek közben az egekben, én pedig sokat szorongtam és idegeskedtem, mert nem találtam a módját a tudatos kommunikációnak. Mire eljött az ősz, sok harag és feszültség halmozódott fel bennem. Két dolgot (volt) különösen nehéz megemészteni: a hazugságot és a kontárságot. Minden áldott nap a házzal, az építőkkel, a magam érzéseivel és gondolataival meditáltam. Gyakoroltam a megengedést, az elfogadást, de nem igazán leltem a kulcsot. (A ház 2021 novemberében még mindig nincs kész.)

Fél év építkezés és idegeskedés után aztán a Covid váratlanul, gyorsan és alaposan leterített. (Kaptam ugyan oltásokat, de a meglévő immunhiányos állapotom miatt eleve bizonytalan volt a hatásosságuk.) Ami a Covid mellett vagy mögött volt, talán még jobban leterített, de ezt sokáig nem tudatosítottam. Csak a kilátástalanságot, nehézséget, céltalanságot éreztem. Hogy nem tart semmi sehová, hogy csak úgy tengek-lengek ebben a súlyosbodó betegségben, kórházból ki-be. Szóval valahogy minden beborult az élet egén.

Amikor leültem egy kedves kollégámmal beszélgetni, akkor értettem meg, hogy a megbántottság, értetlenség és harag mellett a bűntudat és a szégyen érzései és gondolatai is felgyülemlettek bennem amiatt, ahogyan az építőmunkásokat és az egész építkezést kezeltem: „Hogy haragudhatok ennyit?!” „Miért van ennyi haragos gondolatom?” „És miért forralok bosszút, miért nem tudom elfogadni, hogy ilyen az élet?” És az ítélet minderről: „Aki ennyit haragszik, az nem jó ember.” És ez a nem is tudatosuló ítélet megjelent minden felett, ami én vagyok, teljesen megmérgezve a mindennapjaimat. A Covidra tudattalanul a sors jogos büntetéseként tekintettem, és sötéten láttam a jövőt, hiszen egy rossz ember csak egyre rosszabb körülményekre számíthat.

A kollégámmal folytatott beszélgetés közepén leesett a tantusz: hiszen én csupa jót akarok. Magamnak is és másoknak is. Miközben a minket és egymást is becsapó munkásokkal hadakoztam, egyfolytában azon járt az eszem, hogyan tudnék olyan megoldást találni, ami nekik is, nekünk is megfelel. És segíteni nekik, hogy emberileg és szakmailag is növekedjenek. Nem az volt a szándékom, hogy haragudjak, kétségbeessek, idegeskedjek és szorongjak, hogy jön a tél, és nem lesz tető a fejünk fölött. Ezek csak úgy jöttek – a semmiből, vagyis a tudat kontrollálatlan területeiről. De az eredeti szándékomon ez semmit sem változtatott, hiszen azt szeretném (és szerettem volna), ha több lenne az öröm az életben, és kevesebb a szenvedés. Nemcsak az enyémben, mindenkiében.

Hatalmas megkönnyebbülés volt mindezt megérteni és feldolgozni. Ugyanakkor újra számot kellett vetnem azzal, hogy bár jók a szándékaim – a megvalósítás… hát, hm… hogy is mondjam… nem volt tökéletes. És még mindig nem az.

A feledékeny mindfulness-tanár

Lassan tíz éve meditálok, és ezeken kívül is nagyon sok önismereti munka emléke és „eredménye” van bennem: elvonulások, táborok, tánc- és mozgásterápiás folyamatok, egyéni és csoportos pszichoterápiák. Úgyhogy elvárhatnám már magamtól, hogy amit akarok, azt meg is tudjam valósítani, nem?

Hát, nem.

Nekünk, embereknek az egyik legizgalmasabb nehézségünk a feledékenységünk. Egyszerűen elfelejtjük, hogy mit is akartunk csinálni. Ennek számos szintje van. Például van, hogy leülök a testi érzeteimet figyelni – mondhatjuk: meditálni –, aztán a következő pillanatban már a házunk rossz kivitelezésén kesergek, gondolatban messzire utazva az itt- és mosttól. Máskor fel-alá járkálok a konyhában, miközben lázasan jár az agyam, hogy „mit is akartam?”. Megint máskor leülök megbeszélni valamit a feleségemmel, talán még tudatosítom is, hogy „békésen akarom” – aztán két perc múlva már azon dolgozom, hogy a megbántódások és sértő mondatok kárát mentsem, a béke pedig még idézőjelben sem jött el. Vagy fölmegyek a Facebookra, hogy közzétegyek egy eseményt, de meglátok egy üzenetet, onnan elmegyek egy másik weboldalra, és 10-20-30 (!) perc múlva konstatálom, hogy az esemény még mindig nincs fent, de én már jó sok fölösleges infóval gazdagodtam, aminek a 90%-át fél napon belül szintén elfelejtem…

Ugye, ismerősek ezek a történetek neked is? Valószínűleg számos más példát is tudnál mondani az emberi feledékenységre.

Minél tudatosabb vagyok, annál kevésbé vagyok feledékeny. Egy meditációs elvonulás után a tudatom éles és tiszta, csukott szemmel is tudja, mit csináljon. Aztán eltelik pár hét, és ezt a világos átlátszóságot bedarálják a mindennapok. Nagyon világosan emlékszem rá, hogy a legutóbbi vipasszana-elvonulásom után még ennek a „bedarálásnak” is folyton a tudatában voltam: mintha elkapott volna egy ellenállhatatlan örvény, ami egyre húzott be a robotpilóta, az automatizmusok világába.

Emlékszem, kezdetben nem is voltak bennem negatív gondolatok. Aztán egyre gyakrabban vettem észre, hogy megjelennek bennem a negatív gondolatok („De hülye vagyok!”, „Jaj, de borzasztó!”, „Hogy lehet ilyet csinálni?!”), de csak figyeltem őket, és nem dőltem be a tartalmuknak, hanem rögtön visszatértem a közvetlen tapasztalásba. Később egyre több ilyen gondolatba, belső késztetésbe belebonyolódtam, és egyre hosszabb ideig tartott, míg visszajöttem belőlük. Végül visszatértem a mindennapok szokásos darálásába, vagyis visszaállt a tudatos–automatikus szokásos mértéke – talán egy kicsit könnyebb lett, mint volt…

A feledékenység következménye a tökéletlenség. Sok dolog, amit eltervezek, tökéletlenül fejeződik be. Gondolom, te is ismered ezt a jelenséget. Ha őszinték vagyunk magunkkal, akkor láthatjuk, hogy gyakran hibát hibára halmozunk, mert egy vagy több kritikus pillanatban nem jutott az eszünkbe, hogy mit is kellene csinálni. Ezekkel a valódi vagy képzelt hibákkal mind együtt élünk – akár tudatosan, akár harcolva ellenük, akár tudomást sem véve róluk.

Hibákkal és tökéletlenül is lehetsz jó ember. A szándék a lényeg!

Hogy élhetnék békében és elégedetten önmagammal, ha egyszer hibát hibára halmozok?

Úgy, hogy nem a „teljesítményemre” fókuszálok, hanem a szándékaimra. Elsőre talán furcsán hangzik, hogy nem az a lényeg, mit csinálok, hanem az, hogy mit akarok. „Ember tervez, Isten végez.” Én ugyan nem vagyok istenhívő, de ez a közmondás a fején találja a szöget. A bennünk élő sok-sok automatizmus miatt gyakran nem az lesz a cselekvéseink eredménye, amit szeretnénk. De ha a szándékom „jó”, akkor nincs mi miatt aggódnom. Nem kell azon dolgoznom, hogy „még jobbak” legyenek a szándékaim. Bőven elég, ha azon dolgozom, hogy jobban tudjak figyelni – mert ilyenkor kevésbé vagyok feledékeny. Jó ember vagyok.

És te is jó ember vagy – bárki is legyél, aki épp olvasod ezeket a sorokat.

Mert jót akarsz. Én még nem találkoztam olyan emberrel, aki a szíve mélyén ne akart volna jót. A haragos, akár bosszúszomjas cselekedetek mögött is általában a jószándék áll. Lehet, hogy téveszmék, hibás elképzelések vezetnek, vagy a jó terv végrehajtását meghiúsítja a feledékenység – de akkor is: jót akarsz. Ha az eredendő jószándékodra koncentrálsz, akkor meg tudod engedni magadnak a tökéletlenség tapasztalatát is, és barátságban tudsz maradni önmagaddal és másokkal.

Ha a hibák, sikertelenségek miatti kesergés vagy bűntudat vezeti a figyelmed, akkor úgy járhatsz, mint én a Covid-betegség kellős közepén. Elveszítheted az önmagadba vetett hitet, eltűnhetnek a belső energiák, és az egész világ feketébe öltözhet. Mindez természetesen nem arról szól, hogy el kell nyomni a kudarc nyomán felbukkanó nehéz érzéseket, épp ellenkezőleg: a meghívás annak az átélése és megengedése, ami épp van. Ugyanakkor nem kell azonosulnod a nehéz gondolatokkal és érzésekkel – ehelyett tudatosíthatod, hogy jó ember vagy, és képletesen vagy valóságosan akár meg is ölelheted magad ezért.

Önbüntetés vagy a nehézségek elkerülése helyett figyelmedet az eredendő jóságodra irányíthatod. Emlékezhetsz: minél barátságosabban bánsz önmagaddal, ez annál inkább kihat az emberi kapcsolataidra is. Dédelgetheted, kényeztetheted, szeretgetheted magad – ha ennek már a puszta olvasása is kellemetlen a számodra, annál inkább biztos, hogy épp erre van szükséged. És ha kétségeid lennének, hogy mit jelent önmagad szeretete, akkor csatlakozhatsz egy 8 hetes mindfulness-tanfolyamhoz – talán ott kapsz pár használható választ.

Addig is emlékezhetsz rá, hogy a tudatos jelenlét gyakorlásában – Jon Kabat-Zinn szavaival – mind (legalábbis majdnem mind) örök kezdők maradunk. És nincs ezzel semmi baj, amíg az ennek megfelelő lazasággal és elvárásmentességgel közelítünk a gyakorláshoz, az élethez és önmagunkhoz.