„A meditáció bölcsességet hoz. Meditáció nélkül tudatlan maradsz. Tudd, mi visz előre, tudd, mi húz vissza, és mindig azt az utat válaszd, amely a bölcsességhez vezet.” – Gotáma Sziddhárta, a történelmi Buddha
Mióta elkezdtem meditálni, többféle módszert kipróbáltam, s még többről olvastam, hallottam. Ahogy kitárult előttem a meditáció világa, úgy kellett megértenem, hogy – kis túlzással – annyiféle meditáció van, ahány ember. Vannak olyan meditációk, amelyekben a saját testünk érzeteit figyeljük meg, néha csak a lélegzetünket. Más gyakorlatokban külső tárgyra irányul a figyelmünk, például egy gyertya lángjára. Ezekben a megközelítésekben közös pont, hogy a jelen időben, éppen megtörténő jelenségeket figyeljük meg tudatos módon, miközben mi „csak vagyunk”, vagyis nem cselekszünk, csupán megfigyelünk.
Vagy cselekszünk, de a cselekvés mozzanatait, érzeteit – járó meditációban például a lábunk aktuális mozgását – is pillanatról pillanatra figyeljük. Egy ismert történet szerint a Buddha egy vízhordó nőnek elmagyarázta, hogyan fejlesztheti a tudatosságát pusztán azzal, hogy a munkája minden egyes pillanatát éberen megfigyeli, kezdve onnan, hogy a kezével megérinti a korsót. A meditáció ezek szerint az elképzelések szerint maga az éber, tudatos figyelem – tárgya pedig a jelen eseményei, amelyek, ugye, pillanatról pillanatra változhatnak.
Ez jól hangzik, vannak azonban egész cifra meditációk is, amelyekben első, sőt második látásra sem igazán látszik, hogy az itt- és mostról szólnának. Itt van például a nevetésmeditáció, amelyről néha magam sem tudom eldönteni, hogy vicc-e:
(Minden idegenkedésem ellenére azt gyanítom amúgy, hogy a nevetésmeditáció abszolút komoly dolog lehet, és értő használatával biztosan sokat javulhat az életminőségünk.)
Mindezeken kívül létezik még éneklő meditáció, a légzés manipulálásával dolgozó meditáció is. Valamint ott van még szinte a teljes, tibeti buddhista, meditációs irodalom , amelyben számos, nagyon részletes képet képzelünk el, különféle hangsorokat mondunk ki, és gyakran még bizonyos jeleket is mutogatunk a kezünkkel. Nehéz megérteni, hol van az itt és most egy olyan meditációban, ahol kifejezetten módosítjuk a természetesen elénk táruló valóságot, például azt képzeljük, hogy máshol vagyunk, és olyan lényeket, jeleneteket képzelünk el, amelyek amúgy nincsenek is ott. Nekem is több évembe került, amíg sikerült olyan, érvényes magyarázatot találnom, amelyet a szívem legmélyén is el tudok fogadni, de erről majd máskor beszélek, ahogyan a pszichoaktív szereket használó technikákról is.
Sokan sokféle ok miatt szeretnénk meditálni, ám a tapasztalatom az, hogy itt és most – ahol és amikor élünk – nem feltétlenül könnyű megtalálni azokat a módszereket, amelyekkel egy adott ember elégedett lehet, ha gyakorolni kezdi őket.
Általában úgy vettem észre, viszonylag kevesen törekszenek nálunk arra, hogy kizárólag meditációs technikákat adjanak át, s ne akarjanak buddhizmust, jógát, hinduizmust vagy bármi hasonlót tanítani ezzel párhuzamosan – s mindez sokakat eltántorít. Egy másik gyakori akadály az átadó hitelessége vagy a tanítási képességének a hiánya lehet. (Valóban: nem is mindig olyan egyszerű és egyértelmű, hogyan tanítsunk meg egy-egy technikát.) Lényeges gát lehet, ha túlzott, kezdeti elkötelezettséget kérnek egy-egy módszer elsajátításáért: a Goenka-féle vipasszanát például kizárólag 11 napos, szigorú napirendet követő, csöndes (vagyis beszédet mellőző) elvonuláson tanítják meg. Bizonyos betegségekben szenvedő emberek gyakran eleve ki vannak zárva az ilyen és ehhez hasonló tanítási közegekből, mivel nem merik vagy tudják vállalni értük a felelősséget. Ha mondjuk súlyos pánikzavarod van, vagy épp komolyan fogyatékos vagy, nehéz megfelelő helyet találnod a meditációs gyakorlatok elsajátítására, elmélyítésére.
Bár a mindfulness (tudatosság) kifejezés már régóta létezett a nyugati buddhista körökben, lényegében Jon Kabat-Zinn-nek és munkatársainak a színre lépése bővítette azt mozgalommá, megismertetve a jelenséget a szélesebb közvéleménnyel is. Egészen addig a meditáció valamiféle misztikus, mágikus vagy épp okkult dolognak tűnt sok nyugati szemében, mások pedig egyszerűen hitbéli, vallásos tevékenységnek képzelték.
Kabat-Zinn-ék minden, a nyugatiak számára zavaró elemet eltávolítottak a meditációs gyakorlatokból és magyarázataikból, s elérhetővé tették szinte bárki számára, aki képes hallani vagy más módon információt feldolgozni. Az MBSR-tanfolyamokon nem nagyon esik szó a Buddha eredeti tanításairól, a test csakráiról vagy a megvilágosodásról, nem szokás meghajolni a tanító előtt, és nem udvariatlan, ha mások felé fordítjuk a talpunkat. Viszont akkor is eljárhatsz egy ilyen tanfolyamra, ha súlyos, mentális vagy fizikai problémáid vannak, ha nem akarod rögtön hosszú, csöndes elvonulással kezdeni a meditációs karrieredet, illetve akkor is, ha egy csomó kételyed van a dolgot illetően, s ezeknek hangot is szeretnél adni. Egy-egy ilyen tanfolyamon aránylag biztos lehetsz benne, hogy egy nagyon alaposan átgondolt tematikájú dolgot adnak neked, méghozzá jól kitalált tanítási módszertannal. Mintha egy jó tanárhoz járnál idegen nyelvet tanulni – csak hogy itt az életet tanulod.
Habár én nem MBSR-tanfolyamon sajátítottam el a meditáció alapjait, abban biztos vagyok, hogy a tudatos figyelem képessége és gyakorlása a legnagyobb jótétemény, amit valaha is kaptam. És a legjobb, amit tehetek, ha másoknak is lehetőséget biztosítok a meditáció tanulására és gyakorlására. Ezért döntöttem úgy, hogy meditációs tréner leszek, s ezért választottam a mindfulness-t.
* A mindfulness szót jobb híján tudatosságnak fordítom.
