2020 késő telén és kora tavaszán a világ egy – látszólag – hallatlan változással találta magát szembe. Egy apró kórokozó, a COVID-19 -nek elnevezett vírus világjárvány kitörésével fenyegetett. Hogy elkerüljük sok-sok ember halálát, több milliárdnyi embernek radikálisan kellett megváltoztatnia az életmódját, amihez elszegényedés, munkahelyvesztés, a korábban biztosnak gondolt körülmények egyik pillanatról a másikra való eltűnése is kísér. Mire tanít minket ezt a helyzet?
Most, amikor mindezt írom, 2020. május elején a csapból is a koronavírus folyik. Még mindig. És már több mint egy hónapja. A hírportál- és újságcikkek témájának most már csak a 80–90%-a kapcsolódik valamilyen módon a vírushoz – nagy változás ez a 100%-hoz képest. A ritka személyes és gyakoribb online beszélgetésekben biztosan előkerül, tele van vele a Facebook, és nem is ismerek senkit, aki csak úgy legyintene erre a témára (habár biztosan vannak). Csak a háború tesz ilyen hatást az emberekre, de az is csak akkor, ha közvetlenül érint minket – mert például a földteke túlsó oldalán dúló harcok ritkán foglalkoztatnak minket… Csakhogy ez a vírus más, az egész Földön jelen van, nagyon kevés olyan ember létezik most, aki ne érezné a hatását valamilyen módon.
Úgy csinál, mintha…
Talán már előfordult, hogy 6–10 éves gyerekekkel szerepjátékot játszottál. Például boltost. Természetesen a gyerek lesz az eladó, apa meg a vásárló. „Jó napot kívánok!” – köszön be a vásárló vásárlóhangon. „Jó napot kívánok!” – köszön vissza az eladó eladóhangon. „Szeretnék kérni egy kiló kenyeret…” – kezdi a vásárló-apa egy kissé zavarban, ám az eladó-gyerek gyerekhangon rögtön közbevág: „De, apa, megbeszéltük, hogy kenyeret most nem vehetsz, mert fogyózol…” Apa erre észbe kap, és már korrigál is: „Jaj, elnézést, nem is vehetek kenyeret, mert fogyózom, hanem két csomag puffasztott rizst szeretnék.” – És minden gond nélkül folytatódik tovább a vásárlás.
Ami igazán érdekes a fenti játékban, az az, hogy a gyerek is és az apa is pillanatok alatt tud szerepet váltani, majd visszaváltani, és ilyenkor nemcsak a szerep változik, hanem az is, amit a szereplők tudnak vagy nem tudnak. „Tudom, hogy ezt és ezt beszéltem meg a gyerekkel” – gondolja az apa, de amikor már vásárlóként létezik, akkor ő már nem apa, nem is beszélt meg semmit, hanem úgy csinál, mintha egy sima vásárló lenne, egy sima boltban, spontán felmerülő igényekkel. Mi emberek nagyon jók vagyunk abban, hogy úgy csináljunk, mintha. Hovatovább erre az úgy csinálunk, minthára épül az egész emberi civilizáció, napjaink társadalmai, a technikai-gazdasági fejlődés és így tovább.
Amikor úgy csinálunk, mintha, abban kifejeződik az emberi intelligencia hatalma. Ilyenkor szimuláljuk a valóságot, használjuk a képzeletünket, és eredendő kreativitásunk gyakran eljuttat minket oda, hogy valami újat vagy legalább látszólag újat hozunk létre. A Matrix szimulált valósága kutyafüle ahhoz képest, hogy mi minden fordul meg a fejünkben fél óra alatt. Mi, emberek különösen jók vagyunk abban, hogy úgy csináljunk, mintha bízni lehetne a biztonságban, a stabilitásban, a tervezhetőségben és egyáltalán: abban, hogy mindenre van megoldás. Az egyik szerepünkben – például amikor logikusan átgondoljuk a dolgokat – sejtjük, hogy azért a biztonságnak, stabilitásnak stb.-nek komoly határai vannak, de aztán a másik szerepünkben, amikor cselekszünk, úgy csinálunk, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Kissé bibliai parafrázissal élve: nem hogy homokra, de kifejezetten futóhomokra építjük a házunkat.
Amiről direkt nem veszünk tudomást…
Ami keletkezik, az el is múlik. Lényegében erre az ősi, egyszerű bölcsességre épül a tudatos jelenlét (mindfulness) minden tudománya és művészete. Hogy ezt az alapvető természeti törvényt megértsük, ahhoz nem kell iskolába járnunk, vagy tanításokat tanulmányoznunk, vagy kísérleteznünk, elég, ha kinyitjuk a szemünket, a fülünket és a további érzékszerveinket. Mindnyájan pontosan tudjuk, hogy minden és mindenki mulandó. És mindennek a következményeivel is pontosan tisztában vagyunk. 100%-osan értjük, hogy emiatt nem létezik olyan, hogy biztonság, mert még ha a legalaposabban próbálok megvédeni egy teret vagy személyt, akkor is lesznek hiányosságuk.
Mivel a mulandóság minden földi jelenségre kiterjed, valódi stabilitás sem létezik – puszta megszokásból hívjuk stabilnak azokat a dolgokat vagy személyeket, akikről vagy amelyekről azt feltételezzük, hogy tartósabbak, mint az átlag. „Édesapám stabil támaszom.” „A könyvekre mindig számíthatok.” „Ez egy biztos állás.” „Hozzám aztán nem törnek be – házhoz jövő biztonsági szolgálattal szerződtem.” „Húsz éve nem voltam beteg – egyszerűen egészséges vagyok!” Nem azért mondjuk ezeket a dolgokat, mert buták vagyunk, és nem értjük, hogy nem igazak – egyszerűen annyira szeretnénk hinni az igazságukban, hogy inkább úgy csinálunk, mintha igazak lennének, és ezért a hamis illúzióért még a fél szemünket is becsukjuk. Vagy akár mindkettőt. Teljesen azonosulunk a felvett szerepünkkel.
Ha mindezt teljesen egyedül csinálnánk ezen a Földön, nehéz lenne fenntartani ezt az álomvilágot, de már majdnem 8 milliárdan csinálunk úgy, mintha. „A halál kezdete a születés” – szól a tibeti mondás, és nehéz lenne ezzel vitatkozni, de vajon melyik szülőnek jut ez az eszébe, amikor újszülöttjét a kezében tartja? Hányan gondolnak arra, látva a frissen vásárolt autót, hogy „a végén ez is a roncstelepen végzi”? A mulandóság gondolatai helyett terveket szövögetünk, azokat a folyton alakuló valósághoz igazítjuk, néha a tervek bejönnek, néha meg nem. Gondolkodásunkat a változó körülményekhez való alkalmazkodás köti le (tervezgetés), a viselkedésünket azonban inkább a tervezhető, biztos jövőbe vetett hit alapozza meg (alkalmazkodás). Mivel szinte minden ember így él, ez a természetes, emberi életmód. Egymástól és önmagunktól is ezt várjuk el. Ritkán ébredünk azzal a gondolattal, hogy „ki tudja, mi történik ma, akár meg is halhatok”, ehelyett a tervek és a cselekvések vannak a fejünkben és a napirenden. Aztán időnként fölfeslik az illúzió szövete, és kikandikál alóla a valóság…
Minden mulandó-e? És ha igen, mennyire?
Ha a boldogságunkat a folyton változó, külső körülményekre alapozzuk, akkor egész biztosak lehetünk a kudarcban. Ha például lakáshitelt veszek fel 25 évre, akkor kénytelen vagyok bízni benne, hogy 25 évig nem lesz nagy gond a bevételeimmel, különben pórul járhatok. Én is bíztam ebben, aztán 2008-ban komolyan pórul jártam számtalan embertársammal együtt. Az ilyen kudarcélmények során igazán tudatosulhat bennünk: munka, pénz, család, gyerek, egészség, fiatalság, ház, autó – minden és mindenki elmúlik. Csak idő kérdése.
Akkor mire alapozhatnánk a boldogságot?
Habár idővel mi magunk is elmúlunk, önmagunk számára egész életünkben jelen vagyunk. (Hogy pedig utána mi történik, arra ott van a személyes hitünk vagy nem-hitünk.) Vagyis amíg élek, a dolgok, jelenségek és emberek jönnek-mennek, én azonban itt maradok az életemben. Egész pontosan fogalmazva: én magam elég sokat változom közben, például 60 évesen egész más dolgok foglalkoztatnak, mint 20 évesen – a figyelemre és a szeretetre való képességem viszont megmarad egész életemben. A tudatos jelenlét meghívása az, hogy erre a két képességre alapozzuk az egész életet. Vagyis ez is egy ideiglenes alapozás, hiszen mi is elmúlunk, de erre az életre ez az alap épp elég lesz.
Röviden tehát az a meghívás, hogy a belső képességeinkre, készségeinkre építsük életünk házát ahelyett, hogy a folyton változó külső körülményekre alapoznánk. Ebben az értelemben külső körülménynek számít a test, az egészség, az emberi kapcsolatok, a munka, a vagyon, a lakás, a birtokolt tárgy. Ez elsőre talán rémisztően hangzik, de fontos tudatosítani, hogy mindez nem arról szól, hogy akkor most búcsút mondunk a testnek, az egészségnek, a kapcsolatoknak és így tovább. Inkább annak a tapasztalati tudatosításáról van szó, hogy – bár szeretünk rájuk így gondolni – ezek a dolgok, jelenségek nem annyira a saját tulajdonaink, mint ahogyan képzeljük. Akaratunktól függetlenül változhatnak, ezért egyszerűbb úgy tekinteni őket, mint amelyeket egy időre kölcsön kaptunk, ám nem tudhatjuk, hogy mikor kérik őket vissza.
Amíg azonban a tudatunknál vagyunk, addig képesek vagyunk rá, hogy gyakoroljuk a barátságos és elfogadó figyelmet – elsősorban a változó dolgainkkal (tehát szintem mindennel) kapcsolatban. Egyszerűen nyugtázzuk, ha valamelyik „tulajdonunk” megváltozik vagy akár teljesen elmúlik, és csak megengedjük önmagunknak, hogy átmenjenek rajtunk a veszteséggel kapcsolatos érzelmek, mint amilyenek a gyász, a frusztráció, a bűntudat, a szomorúság vagy a félelem. Ha megengedjük magunknak az érzelmeket – azaz ha ellenállás nélkül átéljük őket –, akkor azok a maguk módján, a maguk idejében eltávoznak belőlünk, és teret nyitnak más, akár örömteli tapasztalatok számára.
Mintha rálépnénk egy darab gumira. Amíg a gumin állunk, az összenyomódik, és ha tudna valamit érezni, egy hatalmas súlyt tapasztalna. Amint elhagyjuk a gumit, az fokozatosan összenyeri az eredeti alakját, „kirúgja magát”. Mi emberek a rugalmasság szélsőséges példája vagyunk, ráadásul a gumival ellentétben képesek vagyunk a tanulásra, a kreativitásra, amik tovább segítenek bennünket abban, hogy még mélyebb alkalmazkodásra legyünk képesek a változások sorában.
A változásnak nincs előjele
A tapasztalatom szerint az egyik legnagyobb akadálya annak, hogy ezt a belső folyamatot elkezdjük, az a változással kapcsolatos ítélkezésünk. Félig ösztönös állatokként élve hajlamosak vagyunk rá, hogy szinte minden változást gyanakodva fogadjunk. Evolúciós örökségünk, a veszélyelhárítással foglalkozó stresszrendszerünk minden jelenséget és minden változást folyton monitoroz bennünk, és azonnal riadókészültségbe helyezi a testet, amint valami nem teljesen kielégítő a számára. Ez a bennünk élő, ösztönös monitorozás még akkor is képes feszültséget és kellemetlen érzelmeket kelteni bennünk, amikor elvileg minden a lehető legnagyobb rendben van. Sokan tudnánk mesélni, milyen érzés, amikor az örömtől, az izgatottságtól vagy az élvezetes, új helyzettől nem tudunk aludni, mondjuk, az esküvőnk előtt, egy egzotikus utazáson vagy ha épp most költöztünk álmaink házába.
Ha pedig bármiféle kellemetlenség is fölmerül, stresszrendszerünk még komolyabban nyomja a gombot, hogy hárítsuk el a veszélyt – még akkor is, ha semmit sem tudunk már a veszély ellen tenni. A mostani helyzet ezt szuperül mutatja be. Stresszrendszerünk a félelem és a tehetetlenség különféle érzelmeit kelti bennünk. Ezek az érzelmek sem nem jól, sem nem rosszak, mindössze jelzések az agy bizonyos részéből: „Csinálj már valamit, hogy a veszély elmúljon!” Igen ám, de a vírus nem olyan, mint egy felénk rohanó jármű, ami elől elég elugrani, hogy elhárítsuk a veszélyt. Ezt a vírust az egyszeri ember csak úgy nem tudja elmulasztani. Megtesszük a szükséges óvintézkedéseket, és itt véget is ér a tudományunk. Stresszrendszerünk azonban nem érti ezt, és amikor csak hallunk vagy olvasunk a vírusról, rögtön riadtan ordítani kezd bennünk: „Hárítsd el a veszélyt!”
A stresszrendszer leginkább egy két-három éves riadt kisgyerekhez hasonlít, aki épp rosszat álmodott, és nagyon nehezen akarja elhinni, hogy amit tapasztalt, az nem a valóság. Észérvekkel nem is tudunk hatni erre a gyerekre – az egyetlen módja a vigasznak, ha átöleljük, és biztosítjuk a szeretetünkről. Ezt a barátságos odafordulást gyakoroljuk a mindfulness-ben. Átöleljük a félelmet, a haragot, a tehetetlenséget, a gyászt.
Ha a kisgyerek valamennyire lenyugodott, akkor jöhetnek az észérvek, elsősorban az automatikus ítéletek elengedése. Ilyenkor a stresszrendszerünk már inkább egy bizalmatlan macskára hasonlít, aki a lakásban bekövetkezett legkisebb változás felé is bizalmatlanul közelít. A macska alapfeltevése, hogy a változás minden bizonnyal rossz. Ha valami a velejéig rossz, az elég borzasztó dolog, de a macska szerencsére nem elégszik meg ezzel a feltételezéssel, hanem kíváncsian, de kezdetben távolságtartóan megvizsgálja a változást: milyen ez? Elég csak a felszínt megkapargatni, hogy lássuk: ez a vírus és a nyomában érkező helyzet se nem rossz, se nem jó, hanem egyszerűen csak van. Talán elfogadhatatlannak tűnik így beszélni, amikor nagyon sok ember halt meg a fertőzés következtében, mások elvesztik a munkájukat, vagy nehéz lakhatási helyzetbe kerülnek.
Ám a mérleg másik serpenyőjében is nagyon sok érv van. A természet, a vadállatok helyzetének a javulása, a levegő kitisztulása, a fogyasztói társadalomra jellemző kényszeres vásárlás korlátozása, az emberi értékek előtérbe kerülése, a szolidaritás és az összefogás fokozódása – mind a helyzet hozadékai. Enélkül nem történtek volna meg. 70 évvel ezelőtt egy olyan totális hatalom uralta Európa nagy részét, amely gondolkodás nélkül áldozta fel a gyengéket – most pedig világméretű az összefogás, hogy az igazán sérülékenyeket megvédjük a betegségtől.
Ha sikerül elengedni azt az ítéletet, hogy ez a helyzet „rossz és kész”, akkor rögtön kíváncsian megnyílhatunk a jelen lévő tapasztalatok felé, fölfedezve, hogy a mulandóság mindenre és mindenkire vonatkozik. Még a vírusra, a vírushelyzetre, a gazdasági válságra, a lakhatási problémákra is. Persze, a mulandóság azt is jelentheti, hogy a helyzet tovább „romlik”, de azt is, hogy „javul”. Ha képesek vagyunk kilépni a fekete-fehér gondolkodásból, azt is észrevehetjük, hogy ez a vírus nem az ellenségünk. Nem akar tőlünk semmit. A tudósok még azon is vitatkoznak, hogy a vírus egyáltalán élőlény-e vagy inkább csak egy jó nagy „hiba” az élőlények rendszerében. És nem az egyetlen hiba, hiszen betegségek mindig is voltak (és valószínűleg lesznek is).
Az érdeklődő és barátságos figyelemmel észrevehetjük, hogy a legfájdalmasak időszakokban is vannak kellemes tapasztalataink, ilyenkor is süt a nap, fúj a szél, ilyenkor is csiripelnek a madarak, és ilyenkor is képesek lehetünk a szeretetre. És persze fordítva is igaz: a legnagyobb örömben is vannak apró ürömök, keserűségek, kellemetlenségek. Az élet végtelenül sokszínű és összetett – ettől és a kiszámítathatlanságától válik olyan életszerűvé. Színessé, fűszeressé, érdekessé. Ki tudja, időnként talán a keblünkre tudjuk ölelni ezt a változást, ami maga az élet. Folytonos átmenet, soha meg nem álló átalakulás, teljes bizonytalanság, a színek végtelen mennyiségű árnyalata. A most következő vezetett meditáció talán megtámogat abban, hogy a változást ne csak eltűrjük, hanem el is fogadjuk, szívvel-ésszel egyaránt.
A változás te magad vagy
Akár észrevesszük, akár nem, mi magunk vagyunk a változás. Pillanatról pillanatra, napról napra, évről évre változunk. Akár mindennap leülhetünk pár percre, hogy átgondoljuk és átérezzük, mi minden változott bennünk tegnap óta. Vagy napközben észrevehetjük a hangulatváltozásainkat, a testi állapotaink változását, a test érzetek változását. Ha el tudjuk engedni a jó–rossz dichotómiában mozgó ítéleteinket, láthatjuk, hogy a belsőnk és a külvilág között nincs különbség. Változunk belül, kívül, ugyanígy változik körülöttünk a világ. És ugyan csinálhatunk úgy, mintha – de elképzelhető, hogy egy sokkal gazdagabb bel- és külvilág vár minket, ha megengedjük a változást, önmagunknak és másoknak egyaránt. Ez a tudatos jelenlét meghívása.
