Ragaszkodás a mulandósághoz = csalódás az illúzióban
Van (volt?) egy autónk, egy tízéves Honda Jazz. Habár nem (volt) tökéletes, mi pedig a feleségemmel pláne nem vagyunk tökéletes sofőrök, megszoktuk, hogy van egy praktikus autónk, amellyel elutazhatunk, bevásárolhatunk vagy másokat meglátogathatunk. Az autó sokat segített a gyakorlónapok, elvonulások szervezésében is. Aztán egyszer csak hátulról belerohant egy sokkal, de sokkal nagyobb autó, és – nem tudok jobb szót rá – az autó feneke belecsúszott a közepébe. Vagyis inkább: a potroh a torba. Tiszta eset volt, a nagy autós volt a felelős, senki sem vitatta, ám a biztosítós, szerelős ügyintézés következtében ott tartunk, hogy immár több mint másfél hónapja nincs autónk. Csak egy csomó telefonálni, emailezni, ügyintézni valónk.
Hiányzik az autó? Természetesen. Hirtelen sok minden nehezebb. Emiatt a feleségemmel időről időre azon kapjuk magunkat, hogy vágyakozunk az autó után. Vagy bosszankodunk a hiánya meg az ügyintézés miatt. Vagy félünk, hogy mi lesz, ha nem lesz autónk, mire kezdődik az elvonulás, ahová a fél háztartást magammal kell vinnem. Hiszen egy hétre mégse bérelhetünk kocsit, azt nem engedhetjük meg magunknak! Úgyhogy időnként leülök meditálni, és kíváncsian, ítélkezésmentesen a türelmetlenség, a frusztráció meg a szorongás különféle érzelmeivel, gondolataival vagyok együtt. Nehéz, de legalább hasznos.
A fenti történet számos változatát mindannyian jól ismerjük. Veszteségek mindannyiunkat érnek, és természetesnek tartjuk, hogy emiatt nehéz érzelmeken kell átmennünk. Úgy gondoljuk, hogy ez természetes – de vajon ennek tényleg így kell-e lennie? Valóban elkerülhetetlen-e, hogy a veszteségből a nehéz érzelmek tudatosítása következzék? Egyáltalán: mi van e nehéz érzelmek hátterében?
Azt vettem észre, hogy ez a nehéz jelenség valahol ott kezdődik, hogy „elfelejtjük” azt, amit amúgy nyilvánvalóan tudunk: a veszteség elkerülhetetlen, s sokszor nagyon kevéssé tudjuk befolyásolni. Ha autóba ülök, akkor számolnom kell vele, hogy bármikor baleset történhet az autóval még akkor is, ha a legjobb sofőr vagyok a világon. Elveszíthetem az állásom, a partnerem, a gyerekem, az életem – bármelyik pillanatban érhet veszteség, s talán nem is érzem magam felelősnek érte. Sokkal nagyobb erők és energiák hálózatában létezünk: más sofőrök, az időjárás, az ablakpárkányról lehulló virágcserép, kórokozók – végtelen ez a sor. Talán nem túlzás azt mondani, hogy egyenesen a belső és külső erők „játékszerei” vagyunk.
Szóval tudjuk, hogy a dolgok, a személyek és a jelenségek múlandóak, de valahogy nem szívesen gondolunk rá. Vannak, akik nyíltan ki is kérik maguknak, amikor felvetem ezt a témát: „Bocsi, tudom, de én nem akarok erre gondolni!” Ami nekem kábé úgy hangzik: „Bocsi, én inkább egy illúzióban szeretnék élni.” Pedig a mulandóság nyilvánvaló, tapasztalati tudás. Talán az egyetlen biztos tudásunk. Mégis, mi gyakran eltoljuk magunktól ezt a tudást, majd amikor veszteség ér minket, akkor úgy csinálunk, mintha abban bíztunk volna, hogy az adott dolog, személy vagy jelenség örök életű. Vagy legalábis sokkal hosszabb életű. És tulajdonképpen mindegy is, hogy mi a veszteség tárgya: a kedvenc nyakkendőtűnk, egy autó vagy akár egy ember – hasonló érzelmi reakciót adunk. Érzelmi életünket, belső stabilitásunkat – tudatosan és tudattalanul egyaránt – az állandóság illúziójára építjük.
Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy amikor átéljük a veszteség nyomában járó nehéz érzelmeket, akkor csak legyintsünk rá: „Ennek semmi értelme. Hülyeség, hogy most ez érzem.” A saját tapasztalatom szerint ha már kialakult a nehéz érzelem, akkor az egyik legkárosabb, amit tehetünk, ha megkérdőjelezzük azt. Hasznosabb egyszerűen megengedni, vele lenni, anélkül, hogy cselekvésbe fordítanánk. Ám ha a jövőben is el akarjuk kerülni ezeket az érzelmi zsákutcákat, akkor talán elkezdhetjük magunkat, a gondolkodásunkat és az érzelmi reakcióinkat egy valóságosabb irányba trenírozni. A fölösleges illúzióktól jobb, ha minél hamarabb megszabadulunk, hiszen csak szenvedéshez vezetnek minket.
A mulandóság konkrét tapasztalása
Nekem ebben a tekintetben az működik a legjobban, ha elsősorban magamban tapasztalom meg a mulandóságot. Ebben a tudatos jelenlét (mindfulness) gyakorlása és szemlélete nagyon sokat segít. Úgy vettem ugyanis észre, hogy vajmi keveset segít, ha egyszerűen csak mondogatom magamnak: „ez is el fog múlni, az is el fog múlni, én is el fogok múlni”, annál több hasznát veszem azonban az elmúlás, a változás tényleges tapasztalásának. Ha a nap folyamán többször is rövid (akár csak pár pillanatig tartó) önvizsgálatot végzek (lényegében ez a meditáció), s megfigyelem, hogy vagyok, mit tapasztalok, akkor észrevehetem, hogy egyik állapotom sem tart örökké. Ami nemrég még fontos volt, már csak fölösleges dolognak tűnik. Ami nemrég még nem is létezett, most szinte az egész lényemet betölti.
Ennél is izgalmasabb, ha időnként visszatekintek több év, akár több évtized távolába. Nemrég jutott eszembe, hogy kb. 25 éve voltam Baján, és a környékbeli Duna-ágakban eveztem. Aztán pedig nagyon nehéz volt visszastoppolni Budapestre. Mintha valami ködön keresztül szemlélném ezeket az amúgy meglehetősen élénk színekben megjelenő emlékeket. Emlékszem, ekkor tapasztaltam meg, hogy a Citroen kacsában úgy működik a ventillátor, hogy elhúzunk egy rostélyt a kesztyűtartó felett, és egyszerűen dől be a menetszél. Tudom, hogy ezen jól szórakoztam. De ezek is olyan tapasztalatok, mintha nem is velem történtek volna. Mintha valaki anekdotázna a saját életéről, én pedig hallgatnám. Nem tudom, más is így van-e ezzel, én számtalanszor találkozom ezzel a jelenséggel, hogy nem érzek sem közösséget, sem azonosságot azzal a személlyel, aki valaha voltam. Hol van már a gyerek-, a kamasz-, a fiatalkor számtalan érzelme, szándéka, mentális állapota? Néha talán kisebb nosztalgia ébred, de amúgy semmi különös.
A fentiekhez hasonló önvizsgálatok azért segítenek nekem a mulandó dolgokhoz és személyekhez való ragaszkodás puhításában, mert tapasztalati alapúak, és mert énrám vonatkoznak. Megérezhetem, hogy én is rendszeresen elmúlok, és ez hozzájárulhat annak a megértéséhez, hogy az egész világ hozzám hasonló – hiszen amúgy is hajlamosak vagyunk ezt gondolni 🙂 A mindfulness gyakorlása közép- vagy hosszú távon mindenképp elindít minket a mulandóság felismeréséhez és fokozatos elfogadásához, ám tudomásul kell vennünk, hogy ez gyakran hosszú folyamat. Hiszen egy teljesen új szokást (egy új gondolkodási módot) kell elsajátítanunk, miközben ott van a régi szokás is, hogy nem akarunk a mulandóságra gondolni. Tíz éve élek a feleségemmel, akinek jó pár év kellett, amíg rászoktatott arra, hogy hazaérkezés után azonnal mossak kezet – ez mégis csak az esetek 50–70%-ában történik meg (és most lehet, hogy túlzok). Jó sok hazaérkezés, kézmosás kell még, mire ez a szokás teljesen gyökeret ver bennem.
De a folyamatszerűség azt is jelenti, hogy amint elkezdjük a gyakorlást, hamarosan érzékelhetjük a gyümölcseit. Talán csak feleannyira bosszantjuk fel magunkat, amikor eltűnik a lakáskulcs, mint korábban. Vagy hamarabb napirendre térünk egy veszteség felett. Vagy megengedjük magunknak a mulandóság miatt érzett nehéz érzelmeket, és ettől ezek az érzelmek veszítenek a súlyukból.
Aki megszületik, az meg is hal
Az emberi élet mulandósága az összes veszteségek közül talán a legnehezebb. Gyakran nem is a saját halálunk elfogadása a nehéz, hanem a hozzánk közel állóké. Sőt sokszor nem is a halál ténye olyan feldolgozhatatlan, sokkal inkább az oda vezető út és a hozzá kapcsolódó érzelmek: betegség, baleset, a test romlása, zavarodottság, félelem, harag, tehetetlenség. Gyakran rágódás: „Mit kellett volna másképp tenni?” „Helyesen döntöttem-e?” „Mi vár rá(m)?”
Akár a saját elmúlásunkról van szó, akár másokéról, sokat segíthet, ha tudatosítjuk magunkban, hogy mire van egyáltalán befolyásunk, és mire nincs. Könnyen beláthatjuk, hogy a legtöbbször igen korlátozott a hatáskörünk. Bármennyit fejlődött is a tudomány, senki sem élhet örökké. És amíg harcolunk, menekülünk vagy zavarodottan tehetetlenkedünk, addig is telik az értékes idő, amit talán békében is eltölthetnénk. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ne tegyünk meg mindent az értékes emberi élet meghosszabbításáért. Sőt! Tegyük meg, amit lehet. Ám számtalanszor azt látom, hogy eközben elfeledkezünk arról, hogy végesek a lehetőségeink, és véges az élet is. A kapaszkodás, a ragaszkodás nem oldja meg a problémáinkat, viszont nagyon sok nehéz érzelmet generál.
Manapság a civilizált világban ritkán halunk meg úgy, hogy biztosak lehetnénk annak időpontjában vagy kimenetelében. Az orvosok majdnem mindig adnak legalább pár százalék esélyt a továbbélésünknek, illetve gyakran nem tudják pontosan megjósolni, hogy egy évünk vagy egy hónapunk van hátra. Sokszor újabb és újabb ötlettel állnak elő, hogy meghosszabbítsák az életünket, és ezek között hasznos is van. Ám amíg ezekben az ötletekben bízunk, addig a remény is velünk van, és így igen nehéz tudatilag is felkészülni a halálra. A remény ugyanis egy nem teljes érzelem. Nem olyan, mint mondjuk a hála, amiből nem hiányzik semmi. A reményből hiányzik a beteljesítettség, a nyugalom aspektusa, hiszen bizalmunkat a jövőbe vetjük, és attól várunk megváltást. Amíg reménykedünk, addig kapaszkodunk is, és ez összességében nem túl békés érzés, megkockáztatom, hogy néha az, amit reménynek hívunk, nem egyéb, mint kétségek közt vergődés.
Ha eljön a pillanat, amikor a halált közel érezzük magunkhoz, jól jön, ha már van a hátunk mögött legalább egy pár hónap, akár egy pár év mindfulness-gyakorlás. Úgy vettem ugyanis észre, hogy nagyon nem mindegy, hogyan telik az élet utolsó időszaka. Nem mindegy annak, aki meghal, és annak sem, aki a haldokló környezetében van. Úgy képzelem, hogy a halál felé közelítés során eljön az a pont, amikor eldönthetem, hogy inkább a remény vagy inkább az elfogadás felé irányítom a belső energiáimat. Még az életben maradásért dolgozom (remény), vagy most már felhagyok ezzel a küzdelemmel (elfogadás). Még egyszer: mindez nem a spontán felmerülő érzelmek megkérdőjelezéséről szól.
Sokkal inkább arról van szó, hogy melyik, önmagától felmerülő gondolatnak „adunk energiát”, és melyiket hagyjuk csak ott lenni. A tudatos jelenlét meditációiban általában azt gyakoroljuk, hogy egyik gondolatba sem bonyolódunk be („egyiknek sem adunk energiát”), hanem csak azonosulás nélkül figyeljük azok jövés-menését.
Ám sokszor nem csak kívülről figyeljük a gondolatok jövés-menését, vagy mert elvesztünk a gondolatokban, vagy mert úgy döntöttünk, most valamit átgondolunk – talán hogy mit is cselekedjünk. Mindkét esetben alapvető, hogy megkülönböztessük a hasznos és a haszontalan gondolatokat egymástól, s csak a hasznosnak adjunk energiát. A gondolatok ugyanis cselekvéssé válhatnak, a cselekedeteknek pedig mindenféle következményei vannak. Mely gondolatokba fektetünk be? A nagy feladatunk az, hogy mindezt tisztán lássuk, hogy el tudjuk dönteni, melyik gondolatot visszük cselekvésbe, és melyiknek engedjük, hogy egyszerűen csak jelen legyen. (Joseph Goldstein)
Hogy mi a hasznos, arról mindig csak az nyilatkozhat, aki a gondolatot gondolja. Hisz csak én tapasztalom, amit én élek át, mások csak elképzelni tudják.
Ez a folyamat szerintem teljesen független attól, hogy vallásosak vagyunk-e, járunk-e valamilyen spirituális úton, miben hiszünk és miben nem. Amíg öntudatunknál vagyunk, gyakorolhatjuk, hogy kíváncsian és ítélkezésmentesen a tapasztalataink felé fordulunk anélkül, hogy változtatni akarnánk rajtuk. Ha pedig eltávoztunk, és úgy vesszük észre, hogy ennek ellenére még mindig vannak tapasztalataink, akkor folytathatjuk ezt a gyakorlást „ott” is.
Akik „itt” maradnak, azoknak általában van mit megemészteniük a betegség, a romlás, a halál kapcsán, de úgy a maradóknak, mint a meghalóknak a békés, elfogadó, az ellenállásokat elengedő eltávozás talán a legnagyobb ajándék. Onnan is tudom ezt, hogy több közeli hozzátartozóm mellett ott voltam a haldoklás folyamán, és amikor folyton rettegést, haragot, békétlenséget vagy lefagyást láttam rajtuk, az engem is hosszan, néha akár évekig megviselt és kísértett.
Kétségtelen: az elmúlásra valamilyen módon készülni kell. Ha valaki harccal, meneküléssel teli életet él, egyik automatikus reakcióból a másikba esve, annak nagyon nehéz hirtelen elfogadóan viszonyulni a közelítő halálhoz – akár a saját haláláról, akár másokéról van szó. A halál és az élet feltételezik egymást, egyik sincs a másik nélkül, és azok a szokások, amelyeket életünkben elsajátítottunk, a halálunkra is óhatatlanul rá fogják nyomni a bélyegüket. Természetesen a mindfulness-en kívül számos út áll a rendelkezésünkre, ha új szokásokat akarunk felvenni, ill. jobban idomulni akarunk a dolgok és a személyek mulandó természetéhez. Mindenki megkeresheti a hozzá legjobban illő szemléletet, ám akármit gyakoroljunk, a kihívás ugyanaz: megtanítani a tudatnak – még a tudat nem annyira tudatos részeinek is –, hogy minden mulandó, és amikor ezt elfelejtjük, akkor nagy szenvedésbe taszítjuk önmagunkat.
